Inaktív, régi karik, jelenleg erősen parkoló pályán:

Név: Vanessa Mantova (Vanessza Mantova) - A pengeharcos fél-kobold
Kaszt: Harcos
Klán: Becsület harcosai
Képességek: Látnok, Akrobata, Relikviamester
Faj: Ember
Színész: [url=http://alommuhely.hu/neza/kepek/vanessa_emilie.jpg]Emilie de Ravon[/url]
Az első diákkarakterem a Nezán. Na ő az, aki annyi váltáson ment át, hogy ihaj, és végül teljesen kiesett a karijaim közül, pedig amúgy nagyon szerettem, imádom a képét is a mai napig, és Pengi is különleges kis daimon, ő volt az első daimon a Nezán. Vanessa pedig az első, akiben kobold vér csörgedezett, az első látnok és ő az, aki népszerűvé tett a Harcos kasztot. Egyébként maga a kari eredetileg félénk, visszahúzódó, csendes, de kedves leányzó. Aztán az évek során sok minden kiderült arról, hogy ki is ő valójában, kicsit bedarkult, mivel Jason Nolan megölette a szüleit, többször is elveszítette Pengit, egyszer majdnem véglegesen, de azóta újra visszakapta. Szerelem szövődött közte és egy görög herceg között, talán ő tartotta vissza attól, hogy nem merüljön el végleg a sötétségben. Őt szeretném visszahozni aktív karinak, de még nem tudom sikerül-e, ezért egyelőre ebbe a felsorolásba kerül, és majd meglátjuk. A kezdeti félénk lány mostanra kiváló harcossá vált, igaz a fél teste mágia útján van összetartva, mert Jason elég durván megsebezte egyszer. Kiderült, hogy egy pengemester Evander az apja, aki sokáig tanította, de meghalt. Vanessa jelenleg pengeharcos, és lehetséges, hogy szeptembertől visszatér az iskolába tanulni.
Daimon: Pengi, egy imádnivaló kis szőrmók, ld. a képen.
Párja: Leonidas Statis, görög herceg.

Név: Celine Saldana (Szelin Száldáná)
Kaszt: Mentalista
Beosztás: Sötét hatalmak elűzése tanár
Még csak nem régen érkezett az iskolába, Sötét Hatalmak Elűzését fog oktatni. Amikor azzá válsz, ami ellen harcolsz...ez vázolja legjobban ki is Celine. Fiatal kora óta az az életcélja, hogy a gonosz erők ellen harcoljon, ám az első auror küldetésén balul sültek el a dolgok. Mindenki meghalt, ám ő néhány nap múlva mégis élve sétált be az Aurorközpontba...természetesen nem kapta vissza a munkáját. Sok évig kóborolt, mire fel tudta dolgozni mivé is vált, megtanulta többnyire legyőzni a vérszomjat. Azóta immár több, mint 50 év telt el, alkalmi munkákból élt. Ám a Nezabarban talán új otthonra talál, hiszen itt mások az elvek, mint a legtöbb helyen. Alapvetően kedves, kellemes jellem, bár az élet viszontagságai eléggé megviselték. Igazi mentalista, szinte olvasni tud az arcokról. Szemgyönyörködtető szépség, ezt vámpírsága csak még inkább kiemelte. Fegyvere egy bő két méteres bot, a varázspálcája ebbe van beépítve. Kísérője és társa Kysaakii egy apró szárnyas démon.
Előtöri fellelhető lesz nem sokára a főoldalon.

Név: Christianna Faraday (Krisztianna Feredéj) - Az életvidámság mintaképe, vagy "Akinek nincs vesztenivalója"
Kaszt: Idéző
Klán: Trükkök bűvölői
Képességek: –
Faj: Ember
Színész: Taylor Swift
Kedves, kommunikatív, barátkozós leányzó, aki nem mellesleg szörnyű tények tudatában él. Csecsemő korában egy visszafordíthatatlan átok áldozata lett, ami miatt kb. 10-15 éve van hátra. Gyerekkora nagy részét medimágustól-medimágusig járta, de mára már belefáradt és miután két éve édesapját elveszítette, anyja pedig e miatt egy éve végképp összeomlott lelkileg, úgy döntött véget vet régi életének. Igazi életigenlő, vidám, bevállalós lány lett, elhagyta az otthonát és nekiindult a világnak. Mindent fel akar fedezni, mindent ki akar próbálni, nem riad vissza a kihívásoktól és a nehézségektől. Folyton valamiféle újabb hajmeresztő mutatványon töri a buksiját, amit még előtte nem ismert. Minden idejét kihasználja, hogy megismerjen másokat, hogy tudást szerezzen, de nem könyvekből, hanem főként saját tapasztalat alapján. Ne lepődj meg, ha az orrod előtt landol, mert épp bázisugrással próbálkozott a kúria egyik tornyából...ő az, akinek tényleg nincs veszteni valója. Folyton mosolyog, de ha jól megnézi valaki, mégis bujkál mögötte valamiféle lappangó, mély szomorúság.

Név: Senshi Kitaru (Szensi Kitaru) - Igaz szamuráj harcos
Kaszt: Harcos(-Druida)
Klán: Becsület harcosai
Képességek: Druida, Energiamágus, Természetes gyógyító
Faj: Ember
Színész: Shin Koyamada
Becsület, igazságosság, önuralom... A szamurájok főbb elvei no persze a teljesség igénye nélkül. Ha találkozol vele, sejtheted mire számíthatsz, ha ismered a szamurájokat, ám ha nem, akkor talán rejt magában meglepetéseket is. Ruházata mindig korhűen hazáját idézi, rendkívül fontosak számára a busidó elvei, kizárólag e szerint él. Kardja mindig nála van, de e mellett rendkívül jól bánik az íjjal is, amit azonban csak ritka alkalmakkor visz magával. Harcos és egyben csendes szemlélő, finom lelkű művész is. Igazán, mélyen szereti a természetet, annak szépségét, kedveli a verseket és a zenét, ő maga is szépen játszik shamisenen. Hűséges és igaz barátra lelhet benne az, aki méltó rá. Soha sem hazudik, még akkor sem, ha ezzel bántó lehet, vagy veszélyt hoz saját fejére. Ellenségeivel azonban nem bánik kesztyűs kézzel, ám szócsatákba nem igazán megy bele, hiszen egy igazi szamurájt rendkívül nehéz higgadt önuralmából kibillenteni, bár természetesen semmi sem lehetetlen...

Név: Marisela Modesta de Nuria (Máriszélá Modesztá dö Núria) - Az igazi inkvizítor
Kaszt: Auror
Klán: Gyengék védelmezői
Képességek: Inkvizítor, Telekinézis
Faj: Ember
Színész: Zooey Deschanel
Spanyol nemesi családból származó leányzó, akinek a modorán is jócskán látszik, hogy családja kellőképp hagyománytisztelő, és erősen magasan hordja az orrát. Jelleme tökéletesen kiszámíthatatlan, egyszer egész kellemes, máskor, mint a tomboló tenger, szinte már elviselhetetlen, és a legapróbb dolgon is kiakad. Aurornak készül, épp ezért nagyon céltudatos, imád nyomozni, soha sem hátrál meg. Igazi inkvizítor, nem ismeri a megbocsátás szót, annak a híve, hogy ha valaki bűnt követ el, akkor kapja is meg érte a kellő bűntetést, aki öl, az haljon meg, aki lopott, vágják le a kezét stb. Alapvetően őt is szeretem, mint karit, de nem tudok minden karimmal játszani, ezért ő is csak ritkásan kerül elő. Legnagyobb félelme az, hogy valaha is sötét mágiát alkalmazzon, erre egyszerűen képtelen, ha az élete múlna rajta, akkor sem tenné meg.

Név: Evelyne Oriole (Evelin Orióle) - Csendes megfigyelő

Kaszt: Mentalista
Klán: Természet hívei
Képességek: Látnok, Telekinézis, Trükkmester
Faj: Ember
Színész: Jenna Stone
Félig angol, félig spanyol származású leányzó. Külsejét tekintve barna hajjal áldotta meg a sors, ami eredetileg elég sötét színű, de időnként vagy göndöríti, vagy világosabb csíkokkal fakítja, ugyanis bőrszíne felettébb világos, amit a sötét haj még jobban kiemel. Szemszíne eredetileg sötét barna, viszont a szeme nem túl erős, ami miatt kontaktlencsét hord, általában elég különleges színekben. Kedvelt párosítása a kék-lila kombo. Alapjáraton kedves, visszafogott lány, nem sokat beszél, nehezen köt új ismeretségeket, de ha valakinek sikerül közel férkőznie hozzá, akkor igaz barátra lelhet benne. Cseppet sem mondható harsánynak, könnyen eltűnik a tömegben, inkább csak csendes megfigyelő, aki gyűjti az információkat és csak akkor szól hozzá egy témához, ha ténylegesen valami jót, frappánsat tud mondani. Ennek ellentéteként viszont szokása kiállni a gyengék mellett, ha úgy látja, hogy valakit ok nélkül sok támadás ér, ilyenkor fel tudja emelni a hangját és erőteljesebben hangoztatni a véleményét. Nehéz felidegesíteni, de ha sikerül könnyen robban, mivel gyakran magában tartja egy ideig, ami zavarja. E miatt hosszú ideig haragtartó. Nagyon figyel a részletekre, szinte mindent észrevesz és kiváló logikai érzékkel rendelkezik. Ettől függetlenül szereti a művészeteket, szeret írni, kedveli a szépet, habár nem öltözködik kihívóan, de igénye lenne rá, hogy külsején fejleszteni tudjon. Szereti a kreatív, kézműves dolgokat, ő maga is gyakran készít ezt-azt, főként ékszerek terén jeleskedik. Remek szakács, szeret is a konyhában tevékenykedni. Állat: Egy vörös-fehér cica, aki Sunny névre hallgat.

Név: Salomé de Rosettanni (Sálomé dö Rozettáni) - A világ védelmezője
Kaszt: Jós-Mentalista
Klán: Gyengék védelmezői
Képességek: Halottlátó, Anyagmanipuláló, Démonvadász
Faj: Ember (Tünde fanatikus, mondatai, jelleme ezt tükrözik)
Hiába nem csörgedezik tünde vér az ereiben, mégis afféle tündeboszorkány klán fiatal jósboszorkánya. Francia neveltetésű, ami ki is ütközik lágy, ám mégis sokszor visszafogott jellemén. Igazi jós, afféle világmegmentő család az övék, akik mindig is azon fáradoztak, hogy az eljövendő rossztól megvédjék a tudatlanokat. Ő az első a családban, aki e mellett képes arra, hogy érzékelje a holtakat, s tőlük is segítséget kérjen, ha arra van szükség. Jelleme misztikus, sok esetben különc, de alapjáraton kedves és segítőkész. A bajbajutottak védelmezője, habár nem konkrétan fizikai harcban jeleskedik, de tudásával is sokat tehet másokért. Vele igazán érdekes kalandban részt venned, ha segítség kell, tőle bizton számíthatsz rá, igazi világmegmentő jellem, senkit sem hagy hátra. Sima játékban is megkérheted bármire, persze reális kereteken belül, szívesen beszél mindenféle nagy dolgokról, melyek a világ mozgatórugói.

Név: Celeste el Qventrell (Szeleszt el Kventrell) - Sárkány-kobold, Kis pukkancs
Kaszt: Vándor
Klán: Tudás kutatói
Képességek: Relikviamester, Druida, Vízmágus
Faj: Sárkány-kobold
Különös keverék a körülbelül 135 centi magas jégkék szemű lány. Méreteiből és hegyes füléből sejthető, hogy kobold vér is csörgedezik ereiben, viszont a sötét kék, hártyás sárkány-szárnyak arra utalnak, hogy az ősei között sárkány is fellelhető. Jellemzően semleges leányzóról van szó, ami a jellemét illeti, egyébként pedig erősen kisebbségi komplexussal küzd. Egyáltalán nem hagyja, hogy bárki befolyásolja, még a logikus tanácsoknak is inkább homlokegyenest ellentétesen hajtja végre, és persze direkt mindig ellent mondd a többiek döntéseinek. Ha egy küldetésben mindenki A verziót követi, ő biztosan keres egy C lehetőséget. Kissé kötekedő, de nem feltétlenül direkt szemétkedik, inkább csak sok mindenbe bántást lát bele, ami pl. a magasságára vonatkozik. Pl. Milyen kis édes ez a kutyus. Nála ez egyértelműen az alacsony magasságára való burkolt célzást takar. Ettől függetlenül épp alacsonysága miatt még néha kedvelhető is, olyan mint egy apró kis, vicces puffancs. Mivel egyik szülője egy jégsárkány, szeme különös jégkék színű, és ritkán alkalmazott jégfújással rendelkezik.

Név: Narcissa Iris Floressa (Nárcissza Írisz Floressza) - A megrögzött szenzációvadász
Kaszt: Elementalista
Klán: Tudás kutatói
Képességek: Földmágus, Tűzmágus, Akrobata
Faj: Ember
Színész: Evan Rachel Wood
Fiatal földmágus leányzó, aki a tűzmágiát se veti meg. Elsődleges mágiái az elemi varázslatok, de ennek harcosi vonalát sem veti meg, azaz az Elemi harcművészetet. Alapvetően kedves, locsi-fecsi hölgyemény portugál származással, bár világos bőrszíne nem ezt mutatja. Ez betudható annak, hogy édesanyja történetesen kanadai. Kissé hirtelen, sokszor előbb beszél, cselekszik, mint hogy átgondolná. Előző iskolájában ő volt az iskolai újság szerkesztője, imádja a kalandos történeteket, és kedvenc hobbija maga az cikk írás. A legtöbb helyzetből igyekszik valamiféle írást generálni, és képes mindenbe belelátni a legmélyebb összeesküvés elméletet is. Ne lepődj meg rajta, hogy minden áron azon lesz, hogy előásson valamit a nem létező sötét múltadból. Na persze ezt nem rossz szándékból teszi, csupán élteti a nyomozás. Vele barátkozni jó dolog, de ne számíts rá feltétlenül, mert a saját érdekeit sokszor mások elé helyezi, arról nem is beszélve, hogy ha sztorit szimatol, csapot papot ott hagy, azaz téged is.

Név: Cheinory Wen-Sorbenn (Sinori Venn-Szorbenn) - A harcos kecskelány
Kaszt: Harcos
Klán: Becsület harcosai
Képességek: Légmágus, Vízmágus, Energiamágus
Faj: Kecske-ember
Az iskola egyetlen kecske-embere, a kis kecskelány. :) Egy rejtett szigetről érkezett az iskolába, ahonnan néhány évvel ezelőtt szökött meg. Fajtáját egy mágus hozta létre 150 évvel ezelőtt, és mindeddig elzártan élt a külvilágtól, ám mindig is többre vágyott, ezért szökött el. Külsőre az emberekkel hasonlatos, ám apró szarvacskái jelzik, hogy mégis más fajba tartozik, és ezek 5 % mágia ellenállással is ellátják (évtizedenként nő 5-tel, tehát 20-on évesen már 10 %). Tulajdonságait tekintve hasonló az emberekhez, annyiban más, hogy jóval nagyobbat képes ugrani, és valamivel erősebb a szaglása. Alapvetően kedves, jóindulatú leányzó, bár mivel elzártan élt kissé naiv, és tartózkodó az emberekkel szemben. Harcos, fegyvere egy másfél méteres bot, no meg dobófegyverei, többek között apróbb éles legyezők, de előszeretettel alkalmazza vízmágus és légmágus képességeit is.

Név: Ademia Cyrtulos (Ádemijá Szirtulosz) - A halálos szépség, A bosszú angyala
Kaszt: Harcos
Klán: Gyengék védelmezői
Képességek: Inkvizítor, Energiamágus, Akrobata
Faj: Ember
Színész:Mena Suvari
Görög származású leányzó. Évekkel ezelőtt eljött már otthonról, amikor szerelmével végzett egy tolvaj. A bosszú hamar utolérte az illetőt, azóta hölgyeményünk még magasabb szintre fejlesztette harcosi technikáját, és egyetlen célja van, végezni a gonosszal bármilyen áron. "Nincs kegyelem, nincs megbocsátás!" Alapvetően többnyire komoly, kissé cinikus a hozzáállása, az élet keserűsége beszél belőle, csak ritkán oldódik fel. Tökélyre fejlesztette a kard forgatását, de dobócsillagai is halálosak. A gyengék bántóinak kivégzője, afféle önbíráskodó védelmező, aki nem ismer könyörületet. Igazi inkvizítor jellem. Vele ismerkedni egyáltalán nem könnyű, megtörni nála a jeget nagy munkába kerül, ám ha jóbarátjává válik valaki, akár az életét is képes lenne feláldozni érte. Az igazságtalanságot megtorlással jutalmazza, nem az a fajta, aki bízik a bíróságok döntéseiben, a kivégzés híve.

Név: Anyliana de Pervione (Eniliáná dö Pervion) - Az álcázás mestere
Kaszt: Auror
Klán: Ármány hatalmasai
Képességek: Vérmágus, Trükkmester, Tűzmágus
Faj: Ember
A legújabb karim, alapvetően afféle Tom Denemnek terveztem, aki a hatalom megszállotja, ám szemtől szembe most még mindenkivel kedves és nyájas. Nemesi olasz családból származik, akinek családja már rég a feledés homályába merült, így egy ideje már rója a világot. Beszéde, stílusa hűen jelzi honnan is érkezett, milyen család sarja, tudása sem marad el nagy hírű ősei mögött. Mindenek felett szomjazza a tudást, ám lelke sötét bugyrait kevesen ismerhetik ki igazán. Ha szembe találkozol vele, nyájas, kedves teremtést ismerhetsz meg benne, ám ha úgy hozza a rossz sors még a legkedvesebb ismerősét is könnyedén odalöki maga helyett, csak hogy a bőrét mentse. Korántsem nevezhetjük jó jellemnek, ám az álcára törekszik mindenek felett, így szinte esélytelen lenne kiszúrnod, hogy milyen céllal közeledik feléd.

Név: Crystal Ravenwood(Krisztál Révönwúd) - A tánc szerelmese
Kaszt: Mutatványos
Klán: Trükkök bűvölői
Képességek: Hangmágus, Trükkmester, Természetes gyógyító
Faj: Ember
Eddig ismeretlen tagja a Ravenwood családnak, mivel apját kitagadták, ugyanis nem aranyvérű, és ráadásul feketebőrű nőt vett el. Kedves, beszéges, nyitott teremtés. Imádja a zenét és a táncot, ha tehetné álmában is táncolna. A tény, hogy sok új rokona van nem viselte meg vészesen, bár persze először kissé sokkolta a nem kevés unokatestvér ténye, de könnyen feldolgozta. Remek vele társalogni, feldobja az ember hangulatát, egy újabb pozitív jellemű karakterem, tudom van belőlük pár, de a negatívakat nem igazán szeretem.
Daimon: Mors, egy sárga kanári.

Jelenetek Hamon életéből

Név: Hamon Joulice-Melange

Eredeti név: Meldeson Garvinal

Faj: Francoska/Az Utazó

Előtörténet:

Syntell vállát néma zokogás rázta, ahogy a kis ágy szélén ült. A párnát erősen szorította magához, már-már belelilultak az ujjai. Hófehér haja hosszan omlott a vállaira, amik folyamatosan remegtek a visszafojtott sírástól. Nem tört ki belőle hangosan, de mégis sokkal erősebbnek tűnt a szenvedése, mint annak, aki sikítozva vezeti le kétségbeesését. Az ajtóban egy magas ében hajú férfi tűnt fel, az arcán látszott, hogy hasonlóan szenved, csupán talán valamivel jobban bírja a gyűrődést, legalábbis kívülről úgy festett.

- Kint sincs és nem látták a szomszédok sem. Az iskolából még elindult haza...

- Azóta már órák teltek el Kyls, órák!

Már-már hisztérikus volt a hangja, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen az egyetlen fiuk egyszerűen nyom nélkül eltűnt. Soha életében nem csinált semmiféle gyerekcsínyt, na jó apróbbakat igen, de ilyesmit soha. Az iskolában még látták, onnan hamar hazaért volna, de mégsem látta azóta senki.

- Attól tartok, ha nem kerül elő, akkor biztosak lehetünk benne, hogy...

- Ne mondd ki! Nem kerülhetett át valahova máshova csak úgy, túlságosan kicsi még. Istenem Kyls, csak öt éves!

- Te is tudod drágám, hogy az ereiben Temstor vére folyik, fogékonyabb erre az egészre és mióta a háború dúl egyre több a szakadás a térben.

Mostmár hangos zokogásban tört ki. Érezte, hogy nem lehet más magyarázat, Meldeson eltűnt, és csak az volt a logikus válasz erre, hogy átesett egy hasadékon, mint olyan sokan mások. És hiába volt a felmenői között az Utazó, nem tehettek semmit, nem hozhatták vissza, hiszen azt sem tudták, hogy hol lehet. Értelmetlen lett volna kutatni, talán egy élet alatt sem találják meg, ha pedig közben bármi csoda folytán hazatalál, akkor már őket nem találja itt. És egyébként is, Kyls nem tarthatott volna vele a kutatásban, Zyten leszármazottjaként igen ügyesen bejutott bárhova, de a tér szöveti akadályt jelentettek volna még neki is.

---------------------------------------

Sötét fellegek kúsztak Párizs utcái felett, az óra bőven elütötte már a nyolcat, sötétedett, az aprócska fiú pedig már órák óta kóborolt a kihalt utcákon. Sejtelme sem volt róla, hol van, minden más volt, minden idegen, bár azt sem tudta hirtelen, hogy milyen lenne a normális. A térugrás miatt valahogy megkeveredtek a dolgok a fejében, rémlett neki egy arc, hófehér hajjal, mosolygós kedvességgel, de valahogy nem tudott hozzá még nevet sem kötni. Halkan szemerkélni kezdett az eső, éhes volt, fázott, behúzódott egy eresz alá, véletlenül felrúgva egy szemetest.

- Ki van ott? - ismeretlen hang, majd egy arc is párosult hozzá. Tömzsi, pufók alak, viszonylag alacsony, vöröses haj, szeplős arc, mégis valahogy barátságosnak tűnő mosoly jelent meg az arcán, amikor meglátta a kicsit. Így aztán óvatosan, de előmászott a kukák mögül. Valahogy furcsa volt a nyelv, amit a másik beszélt, idegen, de mégis megértette.

- Eltévedtem. - bökte ki, vékonyka, egészen kisfiús volt a hangja, enyhe éllel a félelem miatt. Végülis igazat mondott, de sejtelme sem volt róla, hogy mi is lehet a megfelelő irány, azaz egyáltalán honnan tévedt el?

-------------------------------------

Pár nappal később vitte el a pék, Francois az árvaházba. Először megpróbálta ő maga megtalálni a gyerek szüleit, úgy gondolta, hogy a jellegzetes fura fehér haj biztosan hamar meghozza majd a megoldást, de napok alatt sem jelentkezett senki a hirdetéseire. Így aztán nem volt más lehetőség, hiszen neki ott volt a saját két fia, a felesége egy éve elment hosszú betegeskedés után, nem tudott volna még egy gyermeket felnevelni egyedül.

- A neve Meldeson Garvinal, ennyit tudok, másra nem emlékszik.

Az árvaházban nehezen ugyan, de végül ott hagyta a kicsit, annyi információt átadva, amennyit sikerült kiszednie belőle. Habogott a gyerek még valami fehér hajú nőről is, meg néhány emlékfoszlányról, de csupán ennyi, ezekkel pedig sok mindent nem lehetett kezdeni jelen helyzetben. Amíg intézték a papírmunkát, addig egyszerűen a folyosóra ültették le, hogy ott várakozzon. Nem ellenkezett, egyszerűen csak sodródott az árral, és valahogy úgy látta, nem lesz baj. Figyelte, ahogy a folyosón gyerekek szaladnak el, hamar kiszúrta a hozzá hasonló korú szőke srácot, aki mintha nagyobbak elől menekült volna be egy szobába. Túlságosan hajtotta a kíváncsiság, így hát bepillantott az irodába, ahol az ő ügyét intézték, de nem figyeltek most rá. Felállt és arra indult, amerre a kergetőzőket látta eltűnni. A szobában elég sok ágy volt, a nagyobb srácok pont akkor jöttek ki, és majdnem fel is lökték őt.

- Mit nézel új kölyök? Keressük meg Hamont, valahol erre lesz, nem lóghatott meg! - ezt már a körülötte álló srácoknak mondta a legnagyobb. Minden bizonnyal valami vezetőféle lehetett. El is tűntek a folyosón, ő pedig bizonytalanul beljebb lépdelt. Nem látta, hogy a szőke fiú ki jött volna innen, tehát akkor valahol bent lesz. Körbepillantott, de mégsem látta sehol, több ágy is volt bent. Várt egy kicsit, aztán már épp kifelé indult volna, amikor meghallotta a bizonytalan hangot az egyik ágy alól kiszűrődni.

- Elmentek?

Határozottan bólintott, aztán rájött, hogy ezt úgy sem fogja látni a rejtőzködő alak, így válaszolt is neki.

- Igen, eltűntek a folyosón. Téged keresnek? Miért?

Hamon kimászott az ágy alól, még mindig látszott az arcán, hogy fél, attól a furcsaságtól pedig végképp meglepődött, hogy nem találták meg a nagyok, pedig határozottan látta, hogy benéztek az ágy alá is!

- Csak, mert nagyobbak, azt csinálnak, amit akarnak. Te új vagy? Miért fehér a hajad?

Bólintott, aztán csak megrázta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy miért fehér a haja, vagyis hát arról nem volt fogalma, hogy ez szokatlan lenne.

- Egyszerűen csak ilyen. Meldeson vagyok, azt hiszem én is itt fogok mostantól lakni. - tette hozzá kissé bizonytalanul.

- Fura név, szólíthatlak Meldnek? Én Hamon vagyok, és már jó ideje itt lakom. Leszünk barátok?

A hirtelen jött kérdés valahogy furcsán érte, aztán csak elmosolyodott és közelebb lépett. A folyosón meghallotta a kiáltást: „Meldeson Garvinal! Nem mondta senki, hogy elcsászkálhatsz!” Összerezzent kicsit, aztán gyorsan intett és kiszaladt a szobából. Egyszerű kis találkozás, de mégis életre szóló barátság vette kezdetét két árva kölyök között.

---------------------------------------------------

- Tényleg jó ötlet ez Meld? Nem kéne megint kiszöknünk. Azt mondták, ha még egyszer bajba kerülünk, akkor nagy baj lesz. - Hamon hangja még kissé remegett is. Hiába állt a nyitott ablak előtt, szabad volt az út, Meld kezében ott himbálózott a kulcs, amit fél órája nyúlt le az egyik takarítónőtől, így ki tudta nyitni a rácsot.

- Hidd el, kint sokkal érdekesebb minden, ez a bezártság iszonyú unalmas! Tudod, hogy sokszor megvédtelek már a nagyoktól, régóta nem piszkálnak már, kint is megvédelek oké?

Nagy nehezen végül beadta a derekát és a két tizenéves kölyök szépen egymás után kiugrott az ablakon. Az elsőn voltak, de kinéztek egy őszi levél kupacot, ami megkönnyítette a landolást. Nem volt nagy kunszt. Reggelig tuti nem fogják keresni őket, hiszen már elmúlt a vacsora idő, a szobatársaik meg amúgy se szokták bolygatni őket, a többség már elkönyvelte, hogy folyton csak így ketten vannak. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy kiszöktek, mindig hosszabb időszakokra, egyszerűen csak felfedezni a várost. Persze Hamont mindig nagyon nehéz volt rábeszélni, de Meld egyszerűen nehezen maradt egy helyben. Hiába no, hajtotta a vére, Temstor leszármazottjában ott motoszkált a vágy, hogy mozgásban legyen, hogy minél több mindent felfedezzen, de egyedül mégis csak unalmas lett volna. Egész éjszaka járták a várost, és csak másnap késő délután kerítették elő őket, amikor épp vissza akartak surranni az ablakon át. Hát igen, kissé elnézték az időt, de egyszerűen annyi történt, hogy túl jól szórakoztak, és Meld folyton a „csak még ezt nézzük meg!” könyörgéssel rávette Hamont, hogy menjenek tovább.

A két erős kéz szorosan fogta a füleiket, amikor beugrottak az ablakon.

- Már megint kint voltatok? Nem meg mondtam, hogy ha még egyszer megszöktök, akkor nagy baj lesz?

- Mi...mi csak...sajnáljuk Doris nővér, tényleg! - Hamon nyafogó hangját hallva Meld csak lazán forgatta a szemét, és dacosan állta a nő pillantásait. Ő volt a legdurvább, afféle főellenség, amikor játszottak, már kiskorukban is úgy vették, hogy Doris a sárkány, aki őrzi a várat, és ha meg akarnak innen lépni, akkor ő a legnehezebb főellenség.

- Semmi bajunk, és amúgy is mit tudna velünk csinálni? Kiteszi a szűrünket? Az nekünk csak jó, ez a cél! Vagy...vagy...eltünteti a szüleinket? - keserűen felnevetett. Úgy érezte, hogy sebezhetetlen, hiszen árva, mit tehetnek még vele, ami ennél rosszabb. Hát tehettek. Konkrétan egy hétre bezárták őket külön egy-egy sötét szobába. Azt mondták, gondolkodni. Az volt a leghosszabb egy hét egész eddigi élete során.

--------------------------------------------------------

Amikor végre megint látta a napfényt már tudta, hogy nem fog tovább maradni. És akkor jött a rossz hír, ennél rosszabb nem is jöhetett volna!

- Meldeson, örülhetsz végre kiválasztottak!

- Micsoda? Én nem akarok családot! Vadidegeneket, akiknél laknom kell? Nem megyek sehova Hamon nélkül! - mérges volt, dühös az egész világra. Hamon a testvére volt, akkor is, ha nem vér szerinti, de nem akart elmenni innen nélküle.

- Csak te kellesz nekik, mert különleges vagy. Messziről néztek ki maguknak, hétfőn utazol.

- De az csak két nap! Eszem ágában sincs, nem kényszeríthetnek!

Tudta, hogy ez nincs így, igenis kényszeríthetik. Teljesen összetörve ment vissza a szobába, ahol Hamon azonnal kiszúrta az arcán, hogy valami baj van, igazán nagy baj.

- Nem akarok elmenni, nem akarok nélküled elmenni, nem akarok különleges lenni!

- Én mindig is az akartam lenni...

- Tudom, de...de én nem...

Ekkor ugrott be először csak, mint egy kósza gondolat. Mindenképpen el kellett, hogy szakadjanak egymástól, de mégis talán...ez jó megoldás lehet. Kicsit előre hajolt egészen lehalkította a hangját, majd a folyosó felé lesett, se sehol senki.

- Mi lenne, ha te lennél én? Te mindig is családot akartál Hamon, most lehet. Azt mondták, hogy gazdagok. Egyszerűen csak...helyet cserélünk. Ők soha se láttak engem.

- De ha kiderül, nagy bajba kerülhetünk Meld!

- Miért derülne ki?

Hamon vadul gondolkodott, hezitált. Különleges akart lenni, családot is szeretett volna, és az már biztos volt, hogy el kell válniuk egymástól, talán nem annyira rossz ötlet mégsem? Végül aztán megegyeztek. A hajfestés nem volt nagy macera, az arcuk pedig mindig hasonlított, egyszer még Doris is összekeverte őket, kisebb korukban, amikor csupa sárosan jöttek be az udvarról. Szóval végülis kivitelezhetőnek tűnt a terv!

Hétfő reggel Hamon állt az ajtó előtt bőrönddel. Belül szó szerint remegett, de ezt igyekezett elrejteni, hogy kívülről ne látszódjon. Még egyszer felpillantott az emeleti ablak felé, ahonnan Meld integetett. Már elbúcsúztak rendesen tegnap, de így is majd meghasadt a szíve. Ki tudja, talán nem találkoznak soha többet, ha a család nem engedi, hogy levelet írjon, vagy...bármi történhet.

------------------------------------------------

Két héttel később úgy döntött, hogy ideje lelécelni innen. Hiába volt még csak tizenegy, pár hónap múlva töltötte a tizenkettőt, egyszerűen nem bírta a bezártságot. Nem kötötte mostmár az ég világon semmi sem ide, Hamon elment, azaz...mostmár ő Meld, nem szabad belekeverednie a helycserébe. Tehát Meld elment, biztosan remekül érzi magát annál a gazdag családnál, akik körül rajongják, csak gyakran kell festenie a haját, vagy ha kitanulja az illúziókat, akkor már varázslattal is simán megtudja majd oldani. Felkapta a hátizsákot, amit még előző nap készített össze, majd egy lendületes ugrással szökkent ki a párkányról. Vissza sem nézett, pillanatok alatt eltűnt a sötétben. És most nem a városban fog dekkolni, hogy megtalálják...el fog tűnni, ha kell, akkor annyira, hogy soha ne is keressék többet.

Amikor Melddel időnként megszöktek nem egyszer loptak ezt-azt, persze többnyire csak kenyeret, vagy egyéb élelmet, és nem azért, mert muszáj volt, de ezúttal a szükség nagy úr volt. Talán - bár erről nem tudott - az apja örökségének is köszönhette, hogy igen könnyen megszerezte azt, amit akart. Kezdetben egyszerű tolvajlás, aztán vonatokra szökött fel, hamar elhagyta Párizst. Beutazta a fél országot, de ez nem volt elég, hajtotta valami belső késztetés, hogy tovább menjen, hogy még többet ismerjen meg a világból.

-----------------------------------------------

- Te tényleg gazdag vagy? Csak a szüleid...mit is mondtál elutaztak? - faggatta a csinos vörös leányzó, ahogy belé karolva sétáltak végig a szűk kis utcán, egyenesen a moszkvai Opera felé haladva.

- Igen, mondtam már Katerina, francia vagyok, tudod innen a sárm. - széles vigyorra húzódott a szája, ahogy önkéntelenül is lejjebb siklott a tekintete. Tizenöt évesen egy tizenhét éves lányt vitt az operába, aki persze nem tudta, hogy két évvel fiatalabb nála. Az tuti, hogy az árvaházban a srácok halálosan féltékenyek lettek volna, ha ezt valaha is megtudják. És hogy miből telt az operára? Az előtte lévő fiatal hölgyek ékszereinek elpasszolásából. Az eltelt évek alatt megfordult még a távol keleten is, szóval mondhatjuk, hogy rendesen feltérképezte a világot és elég jól felfejlesztette mindennemű képességeit. A tizenkét éves kölyök immár helyes kis sráccá nőtte ki magát, remek karizmával áldotta meg a sors, és persze hófehér haját is jól ki tudta használni, hogy lenyűgözzön másokat. A dumájával pedig soha semmi gond nem volt. Na persze az elején a tolvajkodás ment jobban, a hölgyek csak később jöttek be a sorba.

Katerina halkan kuncogott a megjegyzés hallatán, aztán nem sokára el is érték a célt. Az előadás rémesen unalmas volt, bár minden szót értett, de soha sem szerette ezt a fajta szórakozást, de valamit valamiért. Néhány lopott csókért mégis csak megérte, és az előadás utolsó fél órájában sikerült azt a remekbe szabott rubinköves medált is leakasztania Katerina nyakából. Még egy utolsó csókot nyomott a szájára.

- Mennem kell kedves, tudod, ahogy mondtam, van még egy fontos találkám, de holnap látjuk egymást.

A leányzó csak halkan sóhajtott, majd ábrándos tekintettel könyökölt fel a korlátra, hogy onnan nézze tovább az előadást. Azt már csak otthon vette észre, hogy hiányzik valami a nyakából, amikor Hamon már a vonaton ült, és épp akkor gurultak át Moszkva határán...

---------------------------------------------------

Bulgária kissé unalmas ország, bár azért meg kell hagyni, hogy Szófia nem olyan vészes, volt már ennél nyomasztóbb helyen is. Ellenben mégis csak felkeltette a figyelmét az az apróság, amit hallott. Valami iskola, ahol nem válogatnak sokat, csak a tudás számít. Lehet, hogy érdemes lenne egy időre megállni? Már sok helyen járt, végülis egy próbát megér. Maximum, ha megunja a dolgot, akkor tovább áll, és új szórakozást keres. A tandíjra nagyjából meg van a keret, bár lássuk be nem az a nagy megtakarító alkat, mindig viszonylag hamar elment a pénze szórakozásra, szerencsejátékra, nőkre, de annyi nagyjából van, ami az első félévre elég lesz. A Nezabar felé vette hát az irányt.

-------------------------------------------------

Nellondban határozottan óvatosnak kellett lennie, kénytelen volt illúziók csele mögé bújni, mert ha a saját arcát használja, igen hamar kiteszik a szűrét a városból és persze az iskolából is. Közeledett a fél év vége, és a következő fél év tandíja még nagyjából sehol sem volt. A spórolás lássuk be, nem az erőssége. Pedig lassan kénytelen lesz, mert az a csinos szöszi...áh, ki kéne vernie már a fejéből, mert csak megzavarja a dolgokat. Máshogy nem juthat pénzhez, nem igazán tehetséges túl sok mindenben, de kiváló tolvaj annyi szent.

- Fogják meg! Elvitte a gyémántnyakékemet!

Már csak alig hallotta a kiáltozást az ablakból. Oh pedig milyen érzéki illata is volt Jazmine-nek, még szívesen beugrott volna hozzá, de az már túl veszélyes lett volna ezek után. Jópár sarokkal távolabb volt már, amikor a térdére tette a kezét és kissé előre hajolva lihegett. A nyakék a kabátzsebben, az illúzió pedig lassan oszlott el, újra előkerült a fehér haj. A személyleírás alapján az aurorok biztosan nem akadnak a nyomára. Nevetgélő diákok hangjára figyelt fel, a Jenilia előtt ácsorogtak, ott volt köztük ő is. Nagyot dobbant a szíve, helyes lány, valami van benne, ami miatt különlegesebb, mint mások, és néha mintha...az a fényes aura...de lehet, hogy csak képzelte.

- Verd már ki a fejedből, csak összezavar! - korholta saját magát.

- Gyere már Aeryn, mindjárt kezdődik a koncert! - a szórakozóhely ajtajából kiabált ki egy másik alacsonyabb lány a szőkeségnek, aki valami furcsa indíttatásból az egyik szűk utcát fixírozta. Nem látott semmit, bár mintha egy fehéres folt épp eltűnt volna onnan az előbb. Megrázta a fejét és besietett.

Lucas előtöri

Név: Lucas Harper

Faj: Véla-démon

Előtörténet:

Lucas Harper előélete cseppet sem nevezhető egyszerűnek, vagy szokványosnak, csak éppenséggel erről ő nem igazán tud. Jó persze egyébként sem volt unalmas élete, talán jobb is, hogy egyelőre a csúnyább részletekről nem tud, a születését megelőző időkről. Édesanyja nem épp kellemes, jó szándékú teremtés, történetesen egy démon. Balga ötlet volt Eric Harper részéről, hogy elcsábította. Vélaként képes volt rá, és talán ő maga sem tudta, hogy mennyire szó szerint a tűzzel játszik. Egyszerűen a veszélyes szépséget afféle kihívásnak tekintette, aminek következtében már nem élte meg a reggelt. Talán, ha utólag megkérdeznék tőle, akkor sem változtatna a történteken, hiszen forró éjszakában volt része, bár fene tudja, hogy ha tudja a kimenetelt, akkor is az életét adta-e volna a kéjes élvezetekért. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy ennek a röpke éjszakának következménye is lett, azon kívül, hogy Ericet másnap reggel konkrétan majdnem szó szerint szénné égve találták meg.

Csekély kilenc hónap röppent el, amikor is megszületett a kis Lucas egy ködös február 24-ei reggelen. Valahogy az anyja, bármily kegyetlen teremtés is volt, és bármennyire is arra a kiszolgáltatottságra emlékeztette a kicsi, amit egy véla volt képes művelni vele, mégsem volt képes a saját gyerekével végezni. Egyszerűbb megoldást választott hát, árvaház küszöbére tette le, egyszerűen csak ott hagyta. Hónapok teltek el, mire Hriszto, akinek végül csak elmondott mindent, rábeszélte, hogy hozzák el a fiút. Egyszerűen úgy intézték az egészet, mintha szimpla örökbefogadás lett volna, bár saját gyerekükként nevelték fel, amíg meg nem érett rá, hogy elmondják szimpla árva csupán semmi több.

Viszonylag nyugisan teltek az évei, együtt a nagy boldog család...na persze. Két fél-démon gyerek, egy démon anyuci és egy angyali apa. Cseppet sem mondhatjuk megszokott családi idillnek, amiben ők éltek. Ophilia folyamatos kicsapongásait csak az apjuk nézte néha ferde szemmel, valahogy így jött ki a lépés, ő az apjával került jobb kapcsolatba, míg a testvére az anyjukkal. Sosem jött ki igazán az anyjával, aminek persze nem tudta az okát, de egyszerűen csak az apja kilétéből adódott, az igaziból persze. Talán pont a miatt a családi körülmény miatt menekült olyan elszántan egyre többet az alkotáshoz, bármiből, bármit, csak elfoglalja magát a villában. Túl hatalmas volt a hely ahhoz, hogy igazán jól tudja érezni magát, de a könyvtár érdekelte mindig is, és szívesen kutatott különleges rejtélyek és titkok után, no meg lelkesen építgette a csapdákat, kis turpisságokat, amikkel nem ritkán kergette az őrületbe a húgát.

Ophy aztán egyre többet mászkált el otthonról, azzal tisztában volt, hogy az apjuk ennek nem nagyon örül, de hát mit tehetett ellene, hiszen a lányázó olyan szinten oda volt a pénzért, hogy az valami elmondhatatlan. Sosem érette, hiszen az csak...csak pénz, persze sok mindent lehet venni belőle, de ennyi. És egyébként is egy bizonyos mennyiségnél minek több belőle? Ophy pedig mintha hajszolta volna, mindenféle pénzes pasikból csiholta ki, amit csak lehetett. Neki bezzeg sosem jött össze értelmes kapcsolat, a lányok folyton átnéztek rajta, a kezdeti furcsa lelkesedét után. Arról persze fogalma sincs, hogy félig véla, ami miatt elég erős a kisugárzása, nem véletlenül nem voltak fiú barátai, a lányok viszont hiába kerültek a hatása alá elsőre...másodikra már unni kezdték, hogy mikről szövegel, és amikor nekiállt megmutatni a kis gyűjteményét, a saját maga által készített apróságokból, hát végleg elvágta magát. A „Megmutatom a gyűjteményem.” duma alapján a legtöbb lány arra számított, hogy csodálatos dolgokban lesz majd része, hiszen a véla báj ezt ígérte...aztán jött a koppanás.

16 volt, amikor Ophy megszökött otthonról. Furcsa volt az az időszak, mert nem tudott mit kezdeni magával. Az anyja nem nagyon beszélgetett vele, az apja meg elfoglalt volt, és még a húgát sem tudta szekálni...azért így már nagyon unalmas volt az élet. Végül csak sikerült Hrisztonak hazahozni a leányzót, bár a mai napig sem érti miért festette fehérre a haját, és miért akart egy öreg pasihoz, valami olajsejkhez hozzámenni. Totál érthetetlen!

Aztán ezen a nyáron mégis csak elmentek egy kellemes nyári kiruccanásra. Akkor döntötte el, hogy a kedvenc országa Indonézia lesz, annyira látványos és változatos és csodás, hogy az szinte leírhatatlan. Egy kicsit irigyli is azt pár karperecet, amit Ophy harcolt ki magának az anyjuknál. Varázstárgyak, így hát nem csoda, hogy ő is szívesen behúzná magának őket, bár eléggé baljóslatú hangon szólalnak meg, de pont ez a különlegességük. Hiába próbálta már párszor elcsenni őket, nem sikerült, a húga annyira figyel a cuccaira, hogy az már-már idegesítő. Ő persze semmit sem tudott magának kiharcolni, az anyja hajthatatlan volt, bár aztán az apja titkon megvett neki egy medált. Szépen megmunkált, ezüst, különösen változó mintázattal, fényképet is lehet bele tenni, de eddig még nem került bele semmi, valahogy annyira különlegesnek érzi, hogy mindenképpen valaki különlegesnek a mását akarja majd beletenni.

Amikor eljött az ideje, hogy iskolába menjen, egy ideig sikerült kiharcolni, hogy ne kelljen, magántanuló volt otthon, békésen, a hobbijainak élhetett továbbra is, aztán mégis csak kénytelen volt elmenni...azt mondták példamutatás képpen.

-Ophilia folyton bajba kerül, ha ott vagy, megmutathatod neki, hogyan kell viselkedni.

-De soha sem hallgatott rám apám, miért tenné éppen most?

De Hriszto hajthatatlan volt, így aztán kénytelen volt követni a húgát. Ellenben akármit is tett semmi esélye sem volt, és a végén a leányzót egyszerűen eltanácsolták, gyújtogatott, és szó szerint kikészített egy tanárt. Elég sok meló volt rendbe tenni az egész helyzetet, de legalább neki sem kellett maradnia, tehát ez egy jó pont volt. Azt leszámítva persze, hogy amikor megpróbálta visszafogni Ophy-t egyszerűen a fejéhez vágta:

-Nincs jogod engem méltatni, nem is vagyunk igazi testvérek...árva vagy!

Azért nem ez a legjobb módja, hogy az ember megtudja, hogy a szülei...mit is kéne tudnia a szüleiről? Igazából semmit sem tud róluk, ami még rosszabb, totál semmi adata nem volt az árvaháznak, legalábbis neki ezt mondták. Bár így már értette, hogy az anyja miért szerette mindig Ophy-t jobban, de azért Hriszto megnyugtatta valamelyest. Végülis ők nevelték fel, ha nem is a vér szerinti szülei...

Mindenesetre ez után már nem volt kétsége, hogy nem sokkal Ophy után a Neza mellett dönt. Azt az alkut megint csak nem érti, miért jó a húgának, hogy házassági szerződést kötött azzal a Szergejjel. Hozzá megy, ha kijárta a sulit, meg az egytemet, de minek? Nem sokkal jobb nyugiban otthon? Mindenesetre pár hónappal az után, hogy a húga elment, szépen ő is lelépett otthonról, és a bolgár iskolába jött. Egyszerűen ezzel az új infoval, hogy a szülei, nem a szülei nem akart maradni, annyira legalábbis nem, mint eddig. Persze az apját szereti és az anyját is valahol, annak ellenére, hogy milyen volt vele mindig is. De most mégis valami újra vágyik, és...titkon az is a célja, hogy kicsit utána járjon ennek-annak, hátha valamit megtudhat a szüleiről, hátha életben vannak.

Denzel előtöri

Név: Denzel O’Neil

Faj: Fél-tündér

Előtörténet:

Kellemes, napsütéses, kifejezetten jó idő fogadta a születő apróságot 1993. május 5-én. Apró kis szárnyai is hamar megszáradtak, a meleg, nyári idő ebben nagy segítségére volt. A szülők egy kisebb ír erdőcskében élték életüket, Nissyel egy kedves tündérlány itt talált rá arra az emberre, akibe menthetetlenül beleesett. Furcsa szerelem, hiszen nem igazán passzoltak össze, ez adta az indokot, hogy ilyen távol éltek mindenki mástól. Egyáltalán nem volt ez probléma számukra, apró kis ház, saját veteményes, és persze Daniel ügyes kétkezi munkásként mindent megjavított, amit kellett. Időnként ment csak be a városba, hogy elcserélje azt, amire szüksége volt, amit nem tudtak ők maguknak előállítani. A kis Denzel első éve gond nélkül telt, szépen nőtt, hamarabb tanult meg repülni, mint járni, viszont senki sem számított a tél vége felé érkező rettentő időjárásra.

A tomboló szélvihar, a fagyos eseték kezdék felemészteni a kis házikó teherbírását, nem volt más lehetőség, meg kellet próbálniuk legalább pár napra a városba költözni, hogy biztonságban tudhassák az apró fiúcskát és persze önmagukat is. A terv ugyan jó volt, de a gyenge szekér, amivel elindultak nem tartott ki túl sokáig.

Másnap reggel Bob O’Neil és Sarah gyalog indultak el a városba, hogy tűzifát szerezzenek, amíg az időjárás viszonylag visszafogottabban osztja a rosszat a földnek. Könnyen észrevették a ripityára tört szekeret az út szélén, az árokba borulva. Bob már indult is tovább, hiszen nem az ő dolguk, de Sarah éles füle, talán anyai ösztönei azonnal ráhangolódtak az alig hallható gyereksírásra.

-Van valaki a szekér alatt Bob!

Minden erejüket beleadták, hogy a romokat a viszontagságos időjárás mellett arrébb hordják. Az apró fiúcska sírt, halkan, mert erő már nem sok volt benne, de egy karcolás nélkül megúszta az egész balesetet, hiszen az anyja megvédte őt, a saját testével. A szüleinek esélyük sem volt, túlságosan nehéz volt a súly és túlságosan erős a vihar.

-El kell vinnünk, kérlek, itt meghal...

Így került hát Denzel az O’Neil családhoz. Sosem lehetett saját gyerekük, így hát nem csoda, ha befogadták az apróságot, akinek a neve kiderült a hímzett pólyáról. Egyetlen gond volt csak a szárnyak és a repkedés, ami nem igazán illett a képbe, hiszen sokan akadtak a városban, akik nem kedvelték a különleges fajokat. Szerencsére a fiúcska füle nem volt hegyes, ezt valami miatt nem örökölte az anyjától, a szárnyakat pedig néhány nap múlva egyszerűen levágták. Apró gyerek, nem fog emlékezni rá, hogy hiányzik valami, így gondolkodtak. A heg megmaradt, hiszen maga a csonk, a csontok növekedése...ezen nem lehetett változtatni. Legalább élt, vehetjük ezt is szerencsének.

-Anya, már megint viszket...nem lehetne valahogy teljesen eltüntetni? Annyira zavar.

-Nem kincsem, sajnos nagyon nagyot estél és az orvosok csak úgy tudták kezelni a sebet, hogy megmaradt a helye. Tudod, meséltem már a létrás incidensről.

Igen, ennyit tudott, amikor már nagyobb volt, elmesélték neki a szülei, hogyan esett le a létráról, épp a hátára. Még szerencse, hogy a gerince nem tört el, ahogy ők mondták. Mindettől függetlenül kellemes gyerekkora volt, a szülei szerették, Sarah mindennel elhalmozta, hiszen nem lehetett saját fia, Denzelt jobban szerette, mint két saját gyermeket. Afféle csodaként kezelte, hogy csak úgy rátaláltak, megmentették és felnevelhették. Bob persze jóval szigorúbb volt, de apai szeretetből és tanító szándékból tőle sem volt semmi hiány.

Teltek az évek, és tündér anya nyomán nem meglepő, hogy megjelentek a fiú mágikus képességei is. Nem volt ezzel gond, ugyanis a szülei is mágiahasználók révén alkalmazkodni tudtak a helyzethez, és apróbb trükköket már ekkor tanítottak neki. Valami mégis hiányzott, azt nagyon jól érezte, e miatt alakult ki nála egy furcsa szokás...elkezdett szerepeket felvenni.

Egészen fiatal volt, tíz éves körül, amikor először vitték el a szülei színházba és azonnal lenyűgözte a világ. Eljárt színjátszókörbe is, és ahogy egyre idősebb lett, mind gyakrabban fordult elő, hogy napokra benne maradt 1-1 szerepben. Igazából nem zavarta a szüleit, sőt Sarah nagyon is mókásnak gondolta a helyzetet.

Eljött az ideje, hogy megkapta a levelét a Roxfortból, nem igazán akart menni. Túl korainak érezte, megvoltak a maga barátai a városban, a társulat, amibe eljárt, egyszerűen nem akart elszakadni, pedig az apja nagyon erősködött. Sarah nyert, addig járt utána a dolgoknak, amíg kiderítette, hogy van más lehetőség. Bulgáriában akad egy iskola, ahova később is be lehet iratkozni, addig pedig egyszerűen megtanulhatja házilag az alapokat. Így történt hát, és az idő telt, halogatták a dolgot. Aztán tizennégy évesen beíratták a Nezabarba, ám egyelőre még úgy döntöttek marad afféle távoktatás mellett, így maradhat a társulattal és egyben a tanulmányait is elkezdheti rendesen. Végül aztán eljött a hatodik évfolyam, amiről már azt az infot kapták, hogy muszáj lenne élesben haladni a tananyaggal, mert olyannyira magas szintűek a mágiák, amiket a szülei nem ismernek, hogy elég jól megtudja őket tanulni. Nehéz szívvel vált el a családi békétől, a barátoktól és persze a társulattól, de valahogy mégis úgy érezte talán lesz értelme. Ott volt legbelül az a furcsa érzés, ami oly’ régóta gyötörte már, valami hiányzik, valami, amiről fogalma sincs, hogy micsoda. Nem tudhatta, hogy a repülésről van szó, a szárnyairól, amiktől megfosztották. A legegyszerűbbnek viszont azt gondolta, hogy jó lesz, ha szerepben marad. Egyrészt ez köti a régi életéhez is, másrészt pedig talán egy kis különcséggel könnyebben ismerkedhet, szerezhet barátokat, hiszen bizonyára lesz, aki majd felfigyel rá.

Sasha előtöri

Név: Sasha Lupinien

Faj: Ember (vérfarkas)

Előtörténet:

1989. április 20. megszokott nap volt, azt az apróságot leszámítva, hogy valamikor hajnaltájban csendült fel először a kis Sasha ordítása. Ekkor született meg Marsielle-től nem messze egy birtokon. Édesanyja Francoises Vontier, édesapja pedig az orosz származású Boris Lupinien. Érdekes páros voltak, rá lehet fogni, hogy a kapcsolat érdekházasság, ugyanis Borisnak egyszerűen kellett a papír, hogy az országban maradhasson, Fracoises-nak pedig jól jött a tehetős férj, ugyanis a férfi nem kis vagyonnal hagyta el Oroszországot. Azért ettől függetlenül nagyjából meg voltak, persze külön hálószoba és nem túl nagy családi idill, de azért a pici lány élete nem indult rosszul. Egyértelműen a dadájának köszönhette ezt, Agnes egyszerűen mindig kimentette a leányzót, ha a szülők veszekedtek, vagy egyszerűen csak vigyázott rá, hogy kimaradjon a kellemetlenebb jelenetekből és persze szép gyerekkort adott neki. Ahogy Sasha cseperedett egyre inkább érezte, hogy a család, amiben él nem igazán mondható igazinak, és kezdte egyre rosszabbul érezni magát, a dada jótettei ellenére is. Az anyja azt akarta, hogy igazi úrikisasszony legyen belőle, mindig egyenes hát, mindig választékos beszéd, és persze majd valami gazdag fiúhoz menjen hozzá, akit kinéztek neki. Az apja pedig kellőképpen vasmarokkal fogta, csak akkor lehetett igazán felszabadult, amikor nem volt otthon, és Agnes megengedte, hogy kedvére szaladhasson, játszhasson, amerre szeretne. Nem igazán voltak sokáig barátai, hiszen magántanártól tanult, egy úrikisasszonyt mégsem küldhetnek szimpla iskolába.

11 éves korában kezdtek megmutatkozni mágikus képességei, és persze ennek következtében még inkább önbizalom-hiányossá vált. A varázslás nem igazán az ő asztala és mivel amúgy is rémesen ügyetlen, így csak még több okot adott az apjának, hogy ha összetört egy drága vázát, akkor pofon legyen a vége. Hiába bizonygatta, hogy nem direkt volt, vagy hogy majd megpróbálja megjavítani, vagy...a zsebpénzéből kifizeti, egyik sem hatott. Minden ilyen jelenetnek egyszerűen sírás volt a vége, és ahogy nőtt egyre inkább dacosan vágyott el a helyről, ahol sosem volt elég jó. Több tartást, több óvatosságot, több figyelmet...mindig mindenből többet. Egy évvel később aztán bentlakásos iskolába küldték, afféle leányneveldébe. Rémesen utálatos hely volt, végképp mindent szabályszerűen és már a dadája sem volt ott, hogy segítsen és kicsit kibillentse a kellemetlen hétköznapokból. Szigor, egyenruha minden mennyiségben.

Tizenhárom évesen szökött meg először, mert egyszerűen elege lett, hiszen akárhogy próbált nem tudott változtatni az ügyetlenségén, és lássuk be nem kifejezetten képezett varázsló, hiába próbálta elsajátítani a pálcával varázslást, nem ment jól. Akkor kapta meg a legdurvább verést az apjától, konkrétan napokat töltött a gyengélkedőn az iskolában, azután, hogy Boris távozott. Ez mondjuk nem arra ösztökélte, hogy maradjon, korántsem. Amikor jobban lett, pár hét múlva megint lelépett a csoporttól, amikor a városban mentek persze párban, ahogy illik. Valamivel jobban kitervelte az egészet, vitt magával ételt és megtervezte, hogy merre lépjen le. Vonat stb. valami úton módon Bulgáriába keveredett el. Nem igazán javultak a dolgok, ugyanis egyedül volt, egy idő után a félretett pénz is elfogyott és már-már felmerült benne, hogy szégyenszemre hazamegy, amikor egy kedvesnek tűnő fickó szólította le Szófia egyik félreeső kis utcáján. Tény, hogy eltévedt, és az is, hogy már késő este volt, de elég naiv volt ahhoz már akkor is, hogy a fickóval tartson, aki azt mondta mutat neki egy helyet, ahol aludhat. Fáradtan és elcsigázottan ez elég jól hangzott.

Minden bizonnyal sejthető, hogy egy férfi mit is akart egy fáradt fiatal lánytól egy sötét utcán...nem kifejezetten beszélgetni. Miután egy sötétebb sikátorba vezette el, azért már kezdett gyanús lenni a helyzet, de nem volt lehetőség kihátrálni. Ügyetlenségének hála úszta meg talán ép bőrrel az egészet, bár alig emlékszik az egészre, mert nagyon beverte a fejét. A fickó már épp a sliccét kezdte el lehúzni, ő pedig csak riadtan hátrált, amikor a kukák közül valami nagy és még ijesztőbb vetődött elő. Erőteljes nyálcsorgatással, hangos üvöltéssel vetette rá magát a fickóra. Sasha egyszerűen befagyott a látottaktól, igen ennél még az a nyavalyás lánynevelde is sokkal jobb volt. Egyszerűen átkozta magát, hogy miért is jött el. Támadója ájultan kenődött neki a szemközti falnak, ő pedig csak állt, miközben a hangosan ziháló vérfarkas egyre közelebb került hozzá, még a lélegzetét is visszatartotta, hátha akkor hamarabb vége lesz az egésznek és túl lesz rajta. Szem becsuk, és már csak az ütést érezte, felsikoltott, ahogy az éles karmok belevájtak a vállába, aztán minden elsötétült. Hátraesett, be a kukák közé, már nem láthatta, amikor megjelent a kis utcában a vadász, aki elkapta a bestiát. Jó eséllyel nem szúrták ki hogy ott van, ami jó, hiszen bőven van rá esély, hogy ha rájönnek, hogy megkapta az átkot, akkor nem engedik el. Ki tudja mennyire voltak inkvizítor jellemek.

Majd fél nap eltelt, mire magához tért, a seb a vállán, kifejezetten nem volt jó állapotban. És még mindig baromi éhes volt, bár legalább aludt egy nagyot. Jó jelen állapotában ez annyira nem ért sokat. A legnagyobb szerencse, talán életében a legnagyobb nem sokkal később érte. Erősen szétcsúszva lépdelt a kis utcácskákon, épp egy pékség előtt elhaladva, ahonnan sötét hajú, magas férfi lépdelt ki. Elég nagy adag kenyérrel és péksütivel volt megrakva, mintha minimum egy Falkának vitte volna a reggelihez valót. A farkasgazda könnyedén megérezte a vérfarkas harapást, és nem volt kérdés, hogy a fiatal leányzót a szárnyai alá veszi, hiszen megtette ezt már sokakkal. Sasha elég gyenge volt ahhoz, hogy esze ágában se legyen ellenkezni, ha rosszakaró a fickó...akkor se tudott volna mit tenni ellene, szóval igazából már minden mindegy alapon ment vele. De nem lett baj, Peter és Ella és a Falka könnyen befogadták, ellátták a sebet, és egyszerűen segítettek neki átvészelni a kezdeti időszakot, az első teliholdtól iszonyatosan rettegett. De a kedves társaság miatt hamar elfogadta a sorsát. Megismerte Jeremy-t, Carlt, és kezdtek a dolgok jóra fordulni. Családja lett, olyan, amilyen soha nem volt, szerető, óvó család.

Tizennégy évesen került hát a Falkához, amikor is új élet kezdődött a számára. Azért persze itt is történt kellemetlen dolog, de nem olyan szintű, mint otthon, vagy az leányneveldében. Egyre jobban megismerte új családját, és fiatal kis fruskaként az ügyeletes szépfiú könnyedén elcsavarta a fejét. Carl remek srác volt, tizennyolc éves, tapasztaltabb, idősebb, rámenős, így aztán hamar belehabarodott. Sok időt töltöttek együtt, viszont Carl már elég régen volt a Falkával, egy egyre többször hangoztatta, hogy Peter már idős, és talán nem neki kellene az Alfának lennie, mert nem biztos, hogy megtudja védeni a Falkát. Hiába próbálta lebeszélni erről, egyik reggel arra ébredt, hogy a fiú már megtette a lépést. Kihívta Petert párviadalra. Simán veszített, hiszen a farkasgazda nagyon is erős, azért tudta mindig is védeni a családot. Carlnak távoznia kellett, de a megalázó vereség után amúgy sem maradt volna. Új családja és új szerelme között kellett választania, és hiába döntött végül úgy, hogy Carl-lal megy, elhagyja a Falkát, pár nap múlva arra ébredt, hogy a srác már elment. Valamikor éjszaka. Ella fogta vissza, hogy ne menjen utána, butaság lett volna, de hát lássuk be, fiatalság, bolondság.

Visszazökkent, pár hónap alatt elfelejtette a dolgot, aztán a Falkához került Emma, majd nem sokkal később Adam és Meld is. Kialakult egy egész jó kis baráti társaság, hiszen hasonló korúakként jól megvoltak egymással. Sok évet volt a Falkával, tényleg a legjobb dolog az életében, hogy sikerült hozzájuk keverednie, és még az sem zavarja már egyáltalán, hogy vérfarkas. Petert ténylegesen az apjának tekinti, Ellát pedig afféle anyuka, nővérpótléknak, akikkel mindent meg lehet beszélni.

Aztán Jeremy a Nezába vágyott, így hát ő is jött, és szépen sorban elindulva a lánc, a többiek is. A történet persze nem akad meg itt, bonyolult szerelmi szálak zavarnak be, no meg az ellenséges Falka, vagy ki tudja kicsoda is előkerült, de...mégse lehetne szebb az élet jelenleg. Mindentől függetlenül boldog, van szerető családja, és még szerelme is.

Elijah előtöri

Név: Elijah West Price
Faj: Fél-démon (szemszín: vörös)

Előtörténet:
Sötét, sűrű éjszaka volt, amikor a kellemetlen kisugárzású férfi az angol kisvárosba érkezett. Nem maradt sokat, néhány napot csupán, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a maga sármjával, hiába volt az oly’ negatív, magába bolondítsa a Fogadós lányát. Clementina talán épp azért vágyakozott a sötét alak után, mert az élete rémesen unalmas és semmitmondó volt itt. Ám csak keserűséget szült a röpke légyott, amiután az ismeretlen hamar távozott is a városból. Nem lehet tudni, hogy eleve csupán azért érkezett, hogy egy fiatal, érintetlen lányt csábítson el, vagy az egész véletlen volt és talán a saját érzései miatt menekült el oly’ hamar. Egy azonban biztos, hogy a különös éjszaka után kilenc hónappal Clementina aprócska fiúnak adott életet. A család nevét kapta meg, hiszen az apjáról szinte semmit sem tudtak, még a neve sem volt biztos, hogy igaz, Blazar néven mutatkozott be, egyszerűen valamiféle külföldi alaknak gondolták. Elijah West Price élete már a születése pillanatában megpecsételődött, hiába volt csendes baba, hiába nevetett sokat már pár hónaposan, az a körülmény, ami a születéséhez hozzájárult sosem múló nyomot hagyott az anyjában. Arról az apró tényről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, hogy ugyan kék szemmel született, mint a legtöbben, ám másfél éves korára teljes mértékben megállapodott a szeme színe vörösben.
Sok sírás, kellemetlen félelem övezte innentől az aprócska fiú útját. Éjfekete haja, bőrének kissé sötétebb színe és vonzódása a tűzhöz idővel egyre jobban megalapozta a család gyanúját, bizony az apja nem volt ember, nem lehetett ember. Vallásos családként természetesen paphoz is elvitték, de a sötétséget nem tudta kiűzni belőle senki, hiszen olyan mélyen volt benne...legalábbis persze szerintük, hogy képtelenség lett volna. Hiába próbált beilleszkedni, hiába volt csak 5 éves, amikor felgyújtotta a pajtát és hiába volt az egész teljesen véletlen...
Annyi biztos, ami megmaradt és élénken él az emlékei között a mai napig is, hogy Londonba utazott az anyjával, aki csak annyit mondott, hogy várja meg a bolt előtt...de sosem jött ki, sosem került elő többet. Kicsi volt, így hát nem csoda, ha fogalma sem volt róla, hogyan keveredjen haza, és az sem meglepő, ha a legtöbben tartottak tőle, ha csak meglátták. Éjfekete haj, vérvörös szemek, melyekbe hamar keserűség és harag gyűlt.
Gyorsan rá kellett jönnie, hogy a világ cseppet sem kellemes hely, habár előtte sem volt igazán az, de így egyedül még annyira sem. A félelem, ami az útját övezte cseppet sem volt kellemes, de aztán valahogy mindig megúszott mindent. Fene tudja hogy, sosem foglalkozott ezzel. Annyi biztos, hogy gyorsan felnőtt, kénytelen volt, amikor először lopott azért, mert már iszonyatosan éhes volt, sok minden megváltozott. Az utcán töltött idő, azok az évek, amíg sanyarú sors kísérte végig nagyon mély nyomot hagytak benne. Idővel aztán, amikor már előjöttek mágikus képességei és nem csak fajából adódó negatív előnyei határozták meg, egyre inkább belejött abba, hogyan csaljon, hogyan érje el, amit akar, hogyan tévesszen meg másokat. Igazi illuzionista lett, szórakoztató bűvész, aki az előadás végére megszerezte azt, ami kellett a túléléshez. Ennek persze megvoltak a maga következményei, hamar megtudta milyen az, amikor igazán helyben hagyják az embert, a mai napig is tele van sebekkel, amiket nem akart eltüntetni véglegesen, csak illúziókkal rejteni, emlékezni akar mindig arra, hogy mennyire kegyetlen a sors és az ember.
Aztán eljött az ideje annak is, hogy végleg el kelljen hagynia Angliát, túl sok volt már a rovásán. Igazából nem volt kifejezetten könnyes a búcsú, hiszen mi volt az, amitől el kellett szakadnia? Magány, kegyetlenség? Nem, egyik sem hiányzott később sem. Útja és talán a sors, vagy valami különös erő volt, amit aztán valami úton módon a Fellah Akadémiára sorolta. A mágia, amit használt csak az volt, amit ellesett itt-ott, és valamennyire meg volt benne a késztetés, hogy igenis talán jobban kiművelje magát. Sokat kószált, így esett meg az is, amikor egy Faradras nevű fickót próbált meg kizsebelni. Maga sem tudja már, hogy milyen város lehetett, annyi biztos, hogy valamiféle arab nyelvterület. Bár ez utóbbi sosem zavarta, ennyi előnye van annak, ha az ember az, ami, vagyis hát nem teljesen ember, gond nélkül megértette miket beszélnek. Furcsa módon viszont, amikor elkapták ez a fickó nem árulta el, nem adta a hatóság kezére, azt ajánlotta fel, hogy egyszerűen a bűnét ledolgozhatja és ha aztán úgy dönt, akár az iskolában is maradhat...tanulni.
Lássuk be, kezdetben a kényszer miatt egyáltalán nem füllött a foga az egészhez, aztán idővel, mégis csak kezdte vonzani a hely. Amikor aztán letelt az a pár hónap, amíg figyelte a diákokat, akik tanultak, akik szórakoztak, akik jól érezték magukat, a 14 éves Elijah is elkezdett sóvárogni ez után. Így aztán végül maradt, bár nagy barátságokat nem épített ki, de mégis akadt néhány olyan valaki, aki mogorva stílusa ellenére is elfogadta és elviselte így. Furcsa volt persze sokáig, hogy Faradras kiállt mellette, pedig lássuk be ezekben az időkben is tett sok mindent, amit nem kellett volna, akadt olyan eset is, amikor ő hagyott helyben valakit és persze fordítva is megtörtént. Nem egyszer lépett le napokra, hogy a környező városokban szórakozzon a maga módján, amikor pedig egyre idősebb lett, elkezdett vágyakozni a női érintés után, persze a maga módján élte ki ezt is, piroslámpás házakban.
Az Akadémia pusztulását azért ő is nehezen viselte, bár lássuk be sosem volt az a valaki, aki kimutatta az érzéseit, vagy akinek egyáltalán voltak. Persze voltak, csak elég mélyen és eléggé elnyomva, és ne nagyon lássa senki.
A Nezabarba kerülést ennek hála ő viselte a legjobban, hiszen a legtöbben a mai napig is vágynak vissza, neki pedig igazából nem a hely számít. No és persze olyan iszonyatos csalódás volt Faradras árulása, hogy talán senkit sem érintett az egész olyan mélyen, mint őt. Újabb arculcsapás az élettől, de már annyira a sokadik, hogy szinte alig érezte meg, persze ez látszik kívülről. Az itt töltött idő alatt aztán megint kicsit fordult vele a világ. Önként vállalta, persze Lirian kedvéért, és mert valahol mélyen azért nem velejéig gonosz ő, hogy elmegy segíteni az iskolának megint. Kicsit még azért a mai napig is frusztrálja a jelenet, amiben Flame az életét adta volna érte. Nem tud az egész felett napirendre térni.
Idővel saját házat szerzett, persze olcsón, kéz alatt, és a legkellemetlenebb környékén Nellondnak. És persze továbbra sem hagyott fel a piroslámpás házak gyakori látogatásával, már itt alakult ki az az olthatatlan vágya, amit a vámpír harapás után érzett. Mondhatjuk azt, hogy ez már afféle függőség. E miatt aztán egyre többet járt Esmeraldához, no meg hát lássuk be 20 éves lassacskán férfiemberről van szó, akinek akadnak szükségletei.
Aztán jött az újabb afféle érzelmi hideg zuhany, a furcsa ismeretség, amit itt alakult ki az iskolában, Thalia felé. A mai napig nem érti sokszor, hogy a vámpír lány mit is kedvel rajta, talán épp a sötét aura vonzza, vagy a kihívás, amit a burok lefejtése jelent, ami körülötte van. Ám bármelyikről is van szó, mégis idővel, nem egy vita és heves érzelmi kitörés után jelenleg együtt vannak. A lány vámpír is, nő is, így hát úgy fest egyelőre az, amire szükség van Thaliában meg van, aztán majd kiderül, hogy meddig bírják azt, hogy nyúzzák egymást, hiszen mindketten erőteljes jellemek, akik igen nehezen engednek a másiknak.