Név: Hamon
Joulice-Melange
Eredeti név:
Meldeson Garvinal
Faj: Francoska/Az
Utazó
Előtörténet:
Syntell vállát néma zokogás rázta, ahogy a kis ágy szélén
ült. A párnát erősen szorította magához, már-már belelilultak az ujjai. Hófehér
haja hosszan omlott a vállaira, amik folyamatosan remegtek a visszafojtott
sírástól. Nem tört ki belőle hangosan, de mégis sokkal erősebbnek tűnt a
szenvedése, mint annak, aki sikítozva vezeti le kétségbeesését. Az ajtóban egy
magas ében hajú férfi tűnt fel, az arcán látszott, hogy hasonlóan szenved,
csupán talán valamivel jobban bírja a gyűrődést, legalábbis kívülről úgy
festett.
- Kint sincs és nem látták a szomszédok sem. Az iskolából
még elindult haza...
- Azóta már órák teltek el Kyls, órák!
Már-már hisztérikus volt a hangja, ami egyáltalán nem
meglepő, hiszen az egyetlen fiuk egyszerűen nyom nélkül eltűnt. Soha életében
nem csinált semmiféle gyerekcsínyt, na jó apróbbakat igen, de ilyesmit soha. Az
iskolában még látták, onnan hamar hazaért volna, de mégsem látta azóta senki.
- Attól tartok, ha nem kerül elő, akkor biztosak lehetünk
benne, hogy...
- Ne mondd ki! Nem kerülhetett át valahova máshova csak úgy,
túlságosan kicsi még. Istenem Kyls, csak öt éves!
- Te is tudod drágám, hogy az ereiben Temstor vére folyik,
fogékonyabb erre az egészre és mióta a háború dúl egyre több a szakadás a
térben.
Mostmár hangos zokogásban tört ki. Érezte, hogy nem lehet
más magyarázat, Meldeson eltűnt, és csak az volt a logikus válasz erre, hogy
átesett egy hasadékon, mint olyan sokan mások. És hiába volt a felmenői között
az Utazó, nem tehettek semmit, nem hozhatták vissza, hiszen azt sem tudták,
hogy hol lehet. Értelmetlen lett volna kutatni, talán egy élet alatt sem
találják meg, ha pedig közben bármi csoda folytán hazatalál, akkor már őket nem
találja itt. És egyébként is, Kyls nem tarthatott volna vele a kutatásban,
Zyten leszármazottjaként igen ügyesen bejutott bárhova, de a tér szöveti
akadályt jelentettek volna még neki is.
---------------------------------------
Sötét fellegek kúsztak Párizs utcái felett, az óra bőven
elütötte már a nyolcat, sötétedett, az aprócska fiú pedig már órák óta kóborolt
a kihalt utcákon. Sejtelme sem volt róla, hol van, minden más volt, minden
idegen, bár azt sem tudta hirtelen, hogy milyen lenne a normális. A térugrás
miatt valahogy megkeveredtek a dolgok a fejében, rémlett neki egy arc, hófehér
hajjal, mosolygós kedvességgel, de valahogy nem tudott hozzá még nevet sem
kötni. Halkan szemerkélni kezdett az eső, éhes volt, fázott, behúzódott egy
eresz alá, véletlenül felrúgva egy szemetest.
- Ki van ott? - ismeretlen hang, majd egy arc is párosult
hozzá. Tömzsi, pufók alak, viszonylag alacsony, vöröses haj, szeplős arc, mégis
valahogy barátságosnak tűnő mosoly jelent meg az arcán, amikor meglátta a
kicsit. Így aztán óvatosan, de előmászott a kukák mögül. Valahogy furcsa volt a
nyelv, amit a másik beszélt, idegen, de mégis megértette.
- Eltévedtem. - bökte ki, vékonyka, egészen kisfiús volt a
hangja, enyhe éllel a félelem miatt. Végülis igazat mondott, de sejtelme sem
volt róla, hogy mi is lehet a megfelelő irány, azaz egyáltalán honnan tévedt
el?
-------------------------------------
Pár nappal később vitte el a pék, Francois az árvaházba.
Először megpróbálta ő maga megtalálni a gyerek szüleit, úgy gondolta, hogy a
jellegzetes fura fehér haj biztosan hamar meghozza majd a megoldást, de napok
alatt sem jelentkezett senki a hirdetéseire. Így aztán nem volt más lehetőség,
hiszen neki ott volt a saját két fia, a felesége egy éve elment hosszú
betegeskedés után, nem tudott volna még egy gyermeket felnevelni egyedül.
- A neve Meldeson Garvinal, ennyit tudok, másra nem
emlékszik.
Az árvaházban nehezen ugyan, de végül ott hagyta a kicsit,
annyi információt átadva, amennyit sikerült kiszednie belőle. Habogott a gyerek
még valami fehér hajú nőről is, meg néhány emlékfoszlányról, de csupán ennyi,
ezekkel pedig sok mindent nem lehetett kezdeni jelen helyzetben. Amíg intézték
a papírmunkát, addig egyszerűen a folyosóra ültették le, hogy ott várakozzon.
Nem ellenkezett, egyszerűen csak sodródott az árral, és valahogy úgy látta, nem
lesz baj. Figyelte, ahogy a folyosón gyerekek szaladnak el, hamar kiszúrta a
hozzá hasonló korú szőke srácot, aki mintha nagyobbak elől menekült volna be
egy szobába. Túlságosan hajtotta a kíváncsiság, így hát bepillantott az
irodába, ahol az ő ügyét intézték, de nem figyeltek most rá. Felállt és arra
indult, amerre a kergetőzőket látta eltűnni. A szobában elég sok ágy volt, a
nagyobb srácok pont akkor jöttek ki, és majdnem fel is lökték őt.
- Mit nézel új kölyök? Keressük meg Hamont, valahol erre
lesz, nem lóghatott meg! - ezt már a körülötte álló srácoknak mondta a
legnagyobb. Minden bizonnyal valami vezetőféle lehetett. El is tűntek a
folyosón, ő pedig bizonytalanul beljebb lépdelt. Nem látta, hogy a szőke fiú ki
jött volna innen, tehát akkor valahol bent lesz. Körbepillantott, de mégsem
látta sehol, több ágy is volt bent. Várt egy kicsit, aztán már épp kifelé
indult volna, amikor meghallotta a bizonytalan hangot az egyik ágy alól
kiszűrődni.
- Elmentek?
Határozottan bólintott, aztán rájött, hogy ezt úgy sem fogja
látni a rejtőzködő alak, így válaszolt is neki.
- Igen, eltűntek a folyosón. Téged keresnek? Miért?
Hamon kimászott az ágy alól, még mindig látszott az arcán,
hogy fél, attól a furcsaságtól pedig végképp meglepődött, hogy nem találták meg
a nagyok, pedig határozottan látta, hogy benéztek az ágy alá is!
- Csak, mert nagyobbak, azt csinálnak, amit akarnak. Te új
vagy? Miért fehér a hajad?
Bólintott, aztán csak megrázta a fejét. Fogalma sem volt
róla, hogy miért fehér a haja, vagyis hát arról nem volt fogalma, hogy ez
szokatlan lenne.
- Egyszerűen csak ilyen. Meldeson vagyok, azt hiszem én is
itt fogok mostantól lakni. - tette hozzá kissé bizonytalanul.
- Fura név, szólíthatlak Meldnek? Én Hamon vagyok, és már jó
ideje itt lakom. Leszünk barátok?
A hirtelen jött kérdés valahogy furcsán érte, aztán csak
elmosolyodott és közelebb lépett. A folyosón meghallotta a kiáltást: „Meldeson
Garvinal! Nem mondta senki, hogy elcsászkálhatsz!” Összerezzent kicsit, aztán
gyorsan intett és kiszaladt a szobából. Egyszerű kis találkozás, de mégis
életre szóló barátság vette kezdetét két árva kölyök között.
---------------------------------------------------
- Tényleg jó ötlet ez Meld? Nem kéne megint kiszöknünk. Azt
mondták, ha még egyszer bajba kerülünk, akkor nagy baj lesz. - Hamon hangja még
kissé remegett is. Hiába állt a nyitott ablak előtt, szabad volt az út, Meld
kezében ott himbálózott a kulcs, amit fél órája nyúlt le az egyik takarítónőtől,
így ki tudta nyitni a rácsot.
- Hidd el, kint sokkal érdekesebb minden, ez a bezártság
iszonyú unalmas! Tudod, hogy sokszor megvédtelek már a nagyoktól, régóta nem
piszkálnak már, kint is megvédelek oké?
Nagy nehezen végül beadta a derekát és a két tizenéves
kölyök szépen egymás után kiugrott az ablakon. Az elsőn voltak, de kinéztek egy
őszi levél kupacot, ami megkönnyítette a landolást. Nem volt nagy kunszt.
Reggelig tuti nem fogják keresni őket, hiszen már elmúlt a vacsora idő, a
szobatársaik meg amúgy se szokták bolygatni őket, a többség már elkönyvelte,
hogy folyton csak így ketten vannak. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy
kiszöktek, mindig hosszabb időszakokra, egyszerűen csak felfedezni a várost.
Persze Hamont mindig nagyon nehéz volt rábeszélni, de Meld egyszerűen nehezen
maradt egy helyben. Hiába no, hajtotta a vére, Temstor leszármazottjában ott
motoszkált a vágy, hogy mozgásban legyen, hogy minél több mindent felfedezzen,
de egyedül mégis csak unalmas lett volna. Egész éjszaka járták a várost, és
csak másnap késő délután kerítették elő őket, amikor épp vissza akartak
surranni az ablakon át. Hát igen, kissé elnézték az időt, de egyszerűen annyi
történt, hogy túl jól szórakoztak, és Meld folyton a „csak még ezt nézzük meg!”
könyörgéssel rávette Hamont, hogy menjenek tovább.
A két erős kéz szorosan fogta a füleiket, amikor beugrottak
az ablakon.
- Már megint kint voltatok? Nem meg mondtam, hogy ha még
egyszer megszöktök, akkor nagy baj lesz?
- Mi...mi csak...sajnáljuk Doris nővér, tényleg! - Hamon
nyafogó hangját hallva Meld csak lazán forgatta a szemét, és dacosan állta a nő
pillantásait. Ő volt a legdurvább, afféle főellenség, amikor játszottak, már
kiskorukban is úgy vették, hogy Doris a sárkány, aki őrzi a várat, és ha meg
akarnak innen lépni, akkor ő a legnehezebb főellenség.
- Semmi bajunk, és amúgy is mit tudna velünk csinálni?
Kiteszi a szűrünket? Az nekünk csak jó, ez a cél! Vagy...vagy...eltünteti a
szüleinket? - keserűen felnevetett. Úgy érezte, hogy sebezhetetlen, hiszen
árva, mit tehetnek még vele, ami ennél rosszabb. Hát tehettek. Konkrétan egy
hétre bezárták őket külön egy-egy sötét szobába. Azt mondták, gondolkodni. Az
volt a leghosszabb egy hét egész eddigi élete során.
--------------------------------------------------------
Amikor végre megint látta a napfényt már tudta, hogy nem fog
tovább maradni. És akkor jött a rossz hír, ennél rosszabb nem is jöhetett
volna!
- Meldeson, örülhetsz végre kiválasztottak!
- Micsoda? Én nem akarok családot! Vadidegeneket, akiknél
laknom kell? Nem megyek sehova Hamon nélkül! - mérges volt, dühös az egész
világra. Hamon a testvére volt, akkor is, ha nem vér szerinti, de nem akart
elmenni innen nélküle.
- Csak te kellesz nekik, mert különleges vagy. Messziről
néztek ki maguknak, hétfőn utazol.
- De az csak két nap! Eszem ágában sincs, nem
kényszeríthetnek!
Tudta, hogy ez nincs így, igenis kényszeríthetik. Teljesen
összetörve ment vissza a szobába, ahol Hamon azonnal kiszúrta az arcán, hogy
valami baj van, igazán nagy baj.
- Nem akarok elmenni, nem akarok nélküled elmenni, nem
akarok különleges lenni!
- Én mindig is az akartam lenni...
- Tudom, de...de én nem...
Ekkor ugrott be először csak, mint egy kósza gondolat.
Mindenképpen el kellett, hogy szakadjanak egymástól, de mégis talán...ez jó megoldás
lehet. Kicsit előre hajolt egészen lehalkította a hangját, majd a folyosó felé
lesett, se sehol senki.
- Mi lenne, ha te lennél én? Te mindig is családot akartál
Hamon, most lehet. Azt mondták, hogy gazdagok. Egyszerűen csak...helyet
cserélünk. Ők soha se láttak engem.
- De ha kiderül, nagy bajba kerülhetünk Meld!
- Miért derülne ki?
Hamon vadul gondolkodott, hezitált. Különleges akart lenni,
családot is szeretett volna, és az már biztos volt, hogy el kell válniuk
egymástól, talán nem annyira rossz ötlet mégsem? Végül aztán megegyeztek. A
hajfestés nem volt nagy macera, az arcuk pedig mindig hasonlított, egyszer még
Doris is összekeverte őket, kisebb korukban, amikor csupa sárosan jöttek be az
udvarról. Szóval végülis kivitelezhetőnek tűnt a terv!
Hétfő reggel Hamon állt az ajtó előtt bőrönddel. Belül szó
szerint remegett, de ezt igyekezett elrejteni, hogy kívülről ne látszódjon. Még
egyszer felpillantott az emeleti ablak felé, ahonnan Meld integetett. Már
elbúcsúztak rendesen tegnap, de így is majd meghasadt a szíve. Ki tudja, talán
nem találkoznak soha többet, ha a család nem engedi, hogy levelet írjon,
vagy...bármi történhet.
------------------------------------------------
Két héttel később úgy döntött, hogy ideje lelécelni innen.
Hiába volt még csak tizenegy, pár hónap múlva töltötte a tizenkettőt,
egyszerűen nem bírta a bezártságot. Nem kötötte mostmár az ég világon semmi sem
ide, Hamon elment, azaz...mostmár ő Meld, nem szabad belekeverednie a
helycserébe. Tehát Meld elment, biztosan remekül érzi magát annál a gazdag
családnál, akik körül rajongják, csak gyakran kell festenie a haját, vagy ha
kitanulja az illúziókat, akkor már varázslattal is simán megtudja majd oldani.
Felkapta a hátizsákot, amit még előző nap készített össze, majd egy lendületes
ugrással szökkent ki a párkányról. Vissza sem nézett, pillanatok alatt eltűnt a
sötétben. És most nem a városban fog dekkolni, hogy megtalálják...el fog tűnni,
ha kell, akkor annyira, hogy soha ne is keressék többet.
Amikor Melddel időnként megszöktek nem egyszer loptak
ezt-azt, persze többnyire csak kenyeret, vagy egyéb élelmet, és nem azért, mert
muszáj volt, de ezúttal a szükség nagy úr volt. Talán - bár erről nem tudott -
az apja örökségének is köszönhette, hogy igen könnyen megszerezte azt, amit akart.
Kezdetben egyszerű tolvajlás, aztán vonatokra szökött fel, hamar elhagyta
Párizst. Beutazta a fél országot, de ez nem volt elég, hajtotta valami belső
késztetés, hogy tovább menjen, hogy még többet ismerjen meg a világból.
-----------------------------------------------
- Te tényleg gazdag vagy? Csak a szüleid...mit is mondtál
elutaztak? - faggatta a csinos vörös leányzó, ahogy belé karolva sétáltak végig
a szűk kis utcán, egyenesen a moszkvai Opera felé haladva.
- Igen, mondtam már Katerina, francia vagyok, tudod innen a
sárm. - széles vigyorra húzódott a szája, ahogy önkéntelenül is lejjebb siklott
a tekintete. Tizenöt évesen egy tizenhét éves lányt vitt az operába, aki persze
nem tudta, hogy két évvel fiatalabb nála. Az tuti, hogy az árvaházban a srácok
halálosan féltékenyek lettek volna, ha ezt valaha is megtudják. És hogy miből
telt az operára? Az előtte lévő fiatal hölgyek ékszereinek elpasszolásából. Az
eltelt évek alatt megfordult még a távol keleten is, szóval mondhatjuk, hogy
rendesen feltérképezte a világot és elég jól felfejlesztette mindennemű
képességeit. A tizenkét éves kölyök immár helyes kis sráccá nőtte ki magát,
remek karizmával áldotta meg a sors, és persze hófehér haját is jól ki tudta
használni, hogy lenyűgözzön másokat. A dumájával pedig soha semmi gond nem
volt. Na persze az elején a tolvajkodás ment jobban, a hölgyek csak később
jöttek be a sorba.
Katerina halkan kuncogott a megjegyzés hallatán, aztán nem
sokára el is érték a célt. Az előadás rémesen unalmas volt, bár minden szót értett,
de soha sem szerette ezt a fajta szórakozást, de valamit valamiért. Néhány
lopott csókért mégis csak megérte, és az előadás utolsó fél órájában sikerült
azt a remekbe szabott rubinköves medált is leakasztania Katerina nyakából. Még
egy utolsó csókot nyomott a szájára.
- Mennem kell kedves, tudod, ahogy mondtam, van még egy
fontos találkám, de holnap látjuk egymást.
A leányzó csak halkan sóhajtott, majd ábrándos tekintettel
könyökölt fel a korlátra, hogy onnan nézze tovább az előadást. Azt már csak otthon
vette észre, hogy hiányzik valami a nyakából, amikor Hamon már a vonaton ült,
és épp akkor gurultak át Moszkva határán...
---------------------------------------------------
Bulgária kissé unalmas ország, bár azért meg kell hagyni,
hogy Szófia nem olyan vészes, volt már ennél nyomasztóbb helyen is. Ellenben
mégis csak felkeltette a figyelmét az az apróság, amit hallott. Valami iskola,
ahol nem válogatnak sokat, csak a tudás számít. Lehet, hogy érdemes lenne egy
időre megállni? Már sok helyen járt, végülis egy próbát megér. Maximum, ha
megunja a dolgot, akkor tovább áll, és új szórakozást keres. A tandíjra
nagyjából meg van a keret, bár lássuk be nem az a nagy megtakarító alkat,
mindig viszonylag hamar elment a pénze szórakozásra, szerencsejátékra, nőkre,
de annyi nagyjából van, ami az első félévre elég lesz. A Nezabar felé vette hát
az irányt.
-------------------------------------------------
Nellondban határozottan óvatosnak kellett lennie, kénytelen
volt illúziók csele mögé bújni, mert ha a saját arcát használja, igen hamar
kiteszik a szűrét a városból és persze az iskolából is. Közeledett a fél év
vége, és a következő fél év tandíja még nagyjából sehol sem volt. A spórolás
lássuk be, nem az erőssége. Pedig lassan kénytelen lesz, mert az a csinos szöszi...áh,
ki kéne vernie már a fejéből, mert csak megzavarja a dolgokat. Máshogy nem
juthat pénzhez, nem igazán tehetséges túl sok mindenben, de kiváló tolvaj annyi
szent.
- Fogják meg! Elvitte a gyémántnyakékemet!
Már csak alig hallotta a kiáltozást az ablakból. Oh pedig
milyen érzéki illata is volt Jazmine-nek, még szívesen beugrott volna hozzá, de
az már túl veszélyes lett volna ezek után. Jópár sarokkal távolabb volt már,
amikor a térdére tette a kezét és kissé előre hajolva lihegett. A nyakék a
kabátzsebben, az illúzió pedig lassan oszlott el, újra előkerült a fehér haj. A
személyleírás alapján az aurorok biztosan nem akadnak a nyomára. Nevetgélő
diákok hangjára figyelt fel, a Jenilia előtt ácsorogtak, ott volt köztük ő is.
Nagyot dobbant a szíve, helyes lány, valami van benne, ami miatt különlegesebb,
mint mások, és néha mintha...az a fényes aura...de lehet, hogy csak képzelte.
- Verd már ki a fejedből, csak összezavar! - korholta saját
magát.
- Gyere már Aeryn, mindjárt kezdődik a koncert! - a szórakozóhely
ajtajából kiabált ki egy másik alacsonyabb lány a szőkeségnek, aki valami
furcsa indíttatásból az egyik szűk utcát fixírozta. Nem látott semmit, bár
mintha egy fehéres folt épp eltűnt volna onnan az előbb. Megrázta a fejét és
besietett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése