Elijah előtöri

Név: Elijah West Price
Faj: Fél-démon (szemszín: vörös)

Előtörténet:
Sötét, sűrű éjszaka volt, amikor a kellemetlen kisugárzású férfi az angol kisvárosba érkezett. Nem maradt sokat, néhány napot csupán, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a maga sármjával, hiába volt az oly’ negatív, magába bolondítsa a Fogadós lányát. Clementina talán épp azért vágyakozott a sötét alak után, mert az élete rémesen unalmas és semmitmondó volt itt. Ám csak keserűséget szült a röpke légyott, amiután az ismeretlen hamar távozott is a városból. Nem lehet tudni, hogy eleve csupán azért érkezett, hogy egy fiatal, érintetlen lányt csábítson el, vagy az egész véletlen volt és talán a saját érzései miatt menekült el oly’ hamar. Egy azonban biztos, hogy a különös éjszaka után kilenc hónappal Clementina aprócska fiúnak adott életet. A család nevét kapta meg, hiszen az apjáról szinte semmit sem tudtak, még a neve sem volt biztos, hogy igaz, Blazar néven mutatkozott be, egyszerűen valamiféle külföldi alaknak gondolták. Elijah West Price élete már a születése pillanatában megpecsételődött, hiába volt csendes baba, hiába nevetett sokat már pár hónaposan, az a körülmény, ami a születéséhez hozzájárult sosem múló nyomot hagyott az anyjában. Arról az apró tényről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, hogy ugyan kék szemmel született, mint a legtöbben, ám másfél éves korára teljes mértékben megállapodott a szeme színe vörösben.
Sok sírás, kellemetlen félelem övezte innentől az aprócska fiú útját. Éjfekete haja, bőrének kissé sötétebb színe és vonzódása a tűzhöz idővel egyre jobban megalapozta a család gyanúját, bizony az apja nem volt ember, nem lehetett ember. Vallásos családként természetesen paphoz is elvitték, de a sötétséget nem tudta kiűzni belőle senki, hiszen olyan mélyen volt benne...legalábbis persze szerintük, hogy képtelenség lett volna. Hiába próbált beilleszkedni, hiába volt csak 5 éves, amikor felgyújtotta a pajtát és hiába volt az egész teljesen véletlen...
Annyi biztos, ami megmaradt és élénken él az emlékei között a mai napig is, hogy Londonba utazott az anyjával, aki csak annyit mondott, hogy várja meg a bolt előtt...de sosem jött ki, sosem került elő többet. Kicsi volt, így hát nem csoda, ha fogalma sem volt róla, hogyan keveredjen haza, és az sem meglepő, ha a legtöbben tartottak tőle, ha csak meglátták. Éjfekete haj, vérvörös szemek, melyekbe hamar keserűség és harag gyűlt.
Gyorsan rá kellett jönnie, hogy a világ cseppet sem kellemes hely, habár előtte sem volt igazán az, de így egyedül még annyira sem. A félelem, ami az útját övezte cseppet sem volt kellemes, de aztán valahogy mindig megúszott mindent. Fene tudja hogy, sosem foglalkozott ezzel. Annyi biztos, hogy gyorsan felnőtt, kénytelen volt, amikor először lopott azért, mert már iszonyatosan éhes volt, sok minden megváltozott. Az utcán töltött idő, azok az évek, amíg sanyarú sors kísérte végig nagyon mély nyomot hagytak benne. Idővel aztán, amikor már előjöttek mágikus képességei és nem csak fajából adódó negatív előnyei határozták meg, egyre inkább belejött abba, hogyan csaljon, hogyan érje el, amit akar, hogyan tévesszen meg másokat. Igazi illuzionista lett, szórakoztató bűvész, aki az előadás végére megszerezte azt, ami kellett a túléléshez. Ennek persze megvoltak a maga következményei, hamar megtudta milyen az, amikor igazán helyben hagyják az embert, a mai napig is tele van sebekkel, amiket nem akart eltüntetni véglegesen, csak illúziókkal rejteni, emlékezni akar mindig arra, hogy mennyire kegyetlen a sors és az ember.
Aztán eljött az ideje annak is, hogy végleg el kelljen hagynia Angliát, túl sok volt már a rovásán. Igazából nem volt kifejezetten könnyes a búcsú, hiszen mi volt az, amitől el kellett szakadnia? Magány, kegyetlenség? Nem, egyik sem hiányzott később sem. Útja és talán a sors, vagy valami különös erő volt, amit aztán valami úton módon a Fellah Akadémiára sorolta. A mágia, amit használt csak az volt, amit ellesett itt-ott, és valamennyire meg volt benne a késztetés, hogy igenis talán jobban kiművelje magát. Sokat kószált, így esett meg az is, amikor egy Faradras nevű fickót próbált meg kizsebelni. Maga sem tudja már, hogy milyen város lehetett, annyi biztos, hogy valamiféle arab nyelvterület. Bár ez utóbbi sosem zavarta, ennyi előnye van annak, ha az ember az, ami, vagyis hát nem teljesen ember, gond nélkül megértette miket beszélnek. Furcsa módon viszont, amikor elkapták ez a fickó nem árulta el, nem adta a hatóság kezére, azt ajánlotta fel, hogy egyszerűen a bűnét ledolgozhatja és ha aztán úgy dönt, akár az iskolában is maradhat...tanulni.
Lássuk be, kezdetben a kényszer miatt egyáltalán nem füllött a foga az egészhez, aztán idővel, mégis csak kezdte vonzani a hely. Amikor aztán letelt az a pár hónap, amíg figyelte a diákokat, akik tanultak, akik szórakoztak, akik jól érezték magukat, a 14 éves Elijah is elkezdett sóvárogni ez után. Így aztán végül maradt, bár nagy barátságokat nem épített ki, de mégis akadt néhány olyan valaki, aki mogorva stílusa ellenére is elfogadta és elviselte így. Furcsa volt persze sokáig, hogy Faradras kiállt mellette, pedig lássuk be ezekben az időkben is tett sok mindent, amit nem kellett volna, akadt olyan eset is, amikor ő hagyott helyben valakit és persze fordítva is megtörtént. Nem egyszer lépett le napokra, hogy a környező városokban szórakozzon a maga módján, amikor pedig egyre idősebb lett, elkezdett vágyakozni a női érintés után, persze a maga módján élte ki ezt is, piroslámpás házakban.
Az Akadémia pusztulását azért ő is nehezen viselte, bár lássuk be sosem volt az a valaki, aki kimutatta az érzéseit, vagy akinek egyáltalán voltak. Persze voltak, csak elég mélyen és eléggé elnyomva, és ne nagyon lássa senki.
A Nezabarba kerülést ennek hála ő viselte a legjobban, hiszen a legtöbben a mai napig is vágynak vissza, neki pedig igazából nem a hely számít. No és persze olyan iszonyatos csalódás volt Faradras árulása, hogy talán senkit sem érintett az egész olyan mélyen, mint őt. Újabb arculcsapás az élettől, de már annyira a sokadik, hogy szinte alig érezte meg, persze ez látszik kívülről. Az itt töltött idő alatt aztán megint kicsit fordult vele a világ. Önként vállalta, persze Lirian kedvéért, és mert valahol mélyen azért nem velejéig gonosz ő, hogy elmegy segíteni az iskolának megint. Kicsit még azért a mai napig is frusztrálja a jelenet, amiben Flame az életét adta volna érte. Nem tud az egész felett napirendre térni.
Idővel saját házat szerzett, persze olcsón, kéz alatt, és a legkellemetlenebb környékén Nellondnak. És persze továbbra sem hagyott fel a piroslámpás házak gyakori látogatásával, már itt alakult ki az az olthatatlan vágya, amit a vámpír harapás után érzett. Mondhatjuk azt, hogy ez már afféle függőség. E miatt aztán egyre többet járt Esmeraldához, no meg hát lássuk be 20 éves lassacskán férfiemberről van szó, akinek akadnak szükségletei.
Aztán jött az újabb afféle érzelmi hideg zuhany, a furcsa ismeretség, amit itt alakult ki az iskolában, Thalia felé. A mai napig nem érti sokszor, hogy a vámpír lány mit is kedvel rajta, talán épp a sötét aura vonzza, vagy a kihívás, amit a burok lefejtése jelent, ami körülötte van. Ám bármelyikről is van szó, mégis idővel, nem egy vita és heves érzelmi kitörés után jelenleg együtt vannak. A lány vámpír is, nő is, így hát úgy fest egyelőre az, amire szükség van Thaliában meg van, aztán majd kiderül, hogy meddig bírják azt, hogy nyúzzák egymást, hiszen mindketten erőteljes jellemek, akik igen nehezen engednek a másiknak.