Denzel előtöri

Név: Denzel O’Neil

Faj: Fél-tündér

Előtörténet:

Kellemes, napsütéses, kifejezetten jó idő fogadta a születő apróságot 1993. május 5-én. Apró kis szárnyai is hamar megszáradtak, a meleg, nyári idő ebben nagy segítségére volt. A szülők egy kisebb ír erdőcskében élték életüket, Nissyel egy kedves tündérlány itt talált rá arra az emberre, akibe menthetetlenül beleesett. Furcsa szerelem, hiszen nem igazán passzoltak össze, ez adta az indokot, hogy ilyen távol éltek mindenki mástól. Egyáltalán nem volt ez probléma számukra, apró kis ház, saját veteményes, és persze Daniel ügyes kétkezi munkásként mindent megjavított, amit kellett. Időnként ment csak be a városba, hogy elcserélje azt, amire szüksége volt, amit nem tudtak ők maguknak előállítani. A kis Denzel első éve gond nélkül telt, szépen nőtt, hamarabb tanult meg repülni, mint járni, viszont senki sem számított a tél vége felé érkező rettentő időjárásra.

A tomboló szélvihar, a fagyos eseték kezdék felemészteni a kis házikó teherbírását, nem volt más lehetőség, meg kellet próbálniuk legalább pár napra a városba költözni, hogy biztonságban tudhassák az apró fiúcskát és persze önmagukat is. A terv ugyan jó volt, de a gyenge szekér, amivel elindultak nem tartott ki túl sokáig.

Másnap reggel Bob O’Neil és Sarah gyalog indultak el a városba, hogy tűzifát szerezzenek, amíg az időjárás viszonylag visszafogottabban osztja a rosszat a földnek. Könnyen észrevették a ripityára tört szekeret az út szélén, az árokba borulva. Bob már indult is tovább, hiszen nem az ő dolguk, de Sarah éles füle, talán anyai ösztönei azonnal ráhangolódtak az alig hallható gyereksírásra.

-Van valaki a szekér alatt Bob!

Minden erejüket beleadták, hogy a romokat a viszontagságos időjárás mellett arrébb hordják. Az apró fiúcska sírt, halkan, mert erő már nem sok volt benne, de egy karcolás nélkül megúszta az egész balesetet, hiszen az anyja megvédte őt, a saját testével. A szüleinek esélyük sem volt, túlságosan nehéz volt a súly és túlságosan erős a vihar.

-El kell vinnünk, kérlek, itt meghal...

Így került hát Denzel az O’Neil családhoz. Sosem lehetett saját gyerekük, így hát nem csoda, ha befogadták az apróságot, akinek a neve kiderült a hímzett pólyáról. Egyetlen gond volt csak a szárnyak és a repkedés, ami nem igazán illett a képbe, hiszen sokan akadtak a városban, akik nem kedvelték a különleges fajokat. Szerencsére a fiúcska füle nem volt hegyes, ezt valami miatt nem örökölte az anyjától, a szárnyakat pedig néhány nap múlva egyszerűen levágták. Apró gyerek, nem fog emlékezni rá, hogy hiányzik valami, így gondolkodtak. A heg megmaradt, hiszen maga a csonk, a csontok növekedése...ezen nem lehetett változtatni. Legalább élt, vehetjük ezt is szerencsének.

-Anya, már megint viszket...nem lehetne valahogy teljesen eltüntetni? Annyira zavar.

-Nem kincsem, sajnos nagyon nagyot estél és az orvosok csak úgy tudták kezelni a sebet, hogy megmaradt a helye. Tudod, meséltem már a létrás incidensről.

Igen, ennyit tudott, amikor már nagyobb volt, elmesélték neki a szülei, hogyan esett le a létráról, épp a hátára. Még szerencse, hogy a gerince nem tört el, ahogy ők mondták. Mindettől függetlenül kellemes gyerekkora volt, a szülei szerették, Sarah mindennel elhalmozta, hiszen nem lehetett saját fia, Denzelt jobban szerette, mint két saját gyermeket. Afféle csodaként kezelte, hogy csak úgy rátaláltak, megmentették és felnevelhették. Bob persze jóval szigorúbb volt, de apai szeretetből és tanító szándékból tőle sem volt semmi hiány.

Teltek az évek, és tündér anya nyomán nem meglepő, hogy megjelentek a fiú mágikus képességei is. Nem volt ezzel gond, ugyanis a szülei is mágiahasználók révén alkalmazkodni tudtak a helyzethez, és apróbb trükköket már ekkor tanítottak neki. Valami mégis hiányzott, azt nagyon jól érezte, e miatt alakult ki nála egy furcsa szokás...elkezdett szerepeket felvenni.

Egészen fiatal volt, tíz éves körül, amikor először vitték el a szülei színházba és azonnal lenyűgözte a világ. Eljárt színjátszókörbe is, és ahogy egyre idősebb lett, mind gyakrabban fordult elő, hogy napokra benne maradt 1-1 szerepben. Igazából nem zavarta a szüleit, sőt Sarah nagyon is mókásnak gondolta a helyzetet.

Eljött az ideje, hogy megkapta a levelét a Roxfortból, nem igazán akart menni. Túl korainak érezte, megvoltak a maga barátai a városban, a társulat, amibe eljárt, egyszerűen nem akart elszakadni, pedig az apja nagyon erősködött. Sarah nyert, addig járt utána a dolgoknak, amíg kiderítette, hogy van más lehetőség. Bulgáriában akad egy iskola, ahova később is be lehet iratkozni, addig pedig egyszerűen megtanulhatja házilag az alapokat. Így történt hát, és az idő telt, halogatták a dolgot. Aztán tizennégy évesen beíratták a Nezabarba, ám egyelőre még úgy döntöttek marad afféle távoktatás mellett, így maradhat a társulattal és egyben a tanulmányait is elkezdheti rendesen. Végül aztán eljött a hatodik évfolyam, amiről már azt az infot kapták, hogy muszáj lenne élesben haladni a tananyaggal, mert olyannyira magas szintűek a mágiák, amiket a szülei nem ismernek, hogy elég jól megtudja őket tanulni. Nehéz szívvel vált el a családi békétől, a barátoktól és persze a társulattól, de valahogy mégis úgy érezte talán lesz értelme. Ott volt legbelül az a furcsa érzés, ami oly’ régóta gyötörte már, valami hiányzik, valami, amiről fogalma sincs, hogy micsoda. Nem tudhatta, hogy a repülésről van szó, a szárnyairól, amiktől megfosztották. A legegyszerűbbnek viszont azt gondolta, hogy jó lesz, ha szerepben marad. Egyrészt ez köti a régi életéhez is, másrészt pedig talán egy kis különcséggel könnyebben ismerkedhet, szerezhet barátokat, hiszen bizonyára lesz, aki majd felfigyel rá.