Denzel előtöri

Név: Denzel O’Neil

Faj: Fél-tündér

Előtörténet:

Kellemes, napsütéses, kifejezetten jó idő fogadta a születő apróságot 1993. május 5-én. Apró kis szárnyai is hamar megszáradtak, a meleg, nyári idő ebben nagy segítségére volt. A szülők egy kisebb ír erdőcskében élték életüket, Nissyel egy kedves tündérlány itt talált rá arra az emberre, akibe menthetetlenül beleesett. Furcsa szerelem, hiszen nem igazán passzoltak össze, ez adta az indokot, hogy ilyen távol éltek mindenki mástól. Egyáltalán nem volt ez probléma számukra, apró kis ház, saját veteményes, és persze Daniel ügyes kétkezi munkásként mindent megjavított, amit kellett. Időnként ment csak be a városba, hogy elcserélje azt, amire szüksége volt, amit nem tudtak ők maguknak előállítani. A kis Denzel első éve gond nélkül telt, szépen nőtt, hamarabb tanult meg repülni, mint járni, viszont senki sem számított a tél vége felé érkező rettentő időjárásra.

A tomboló szélvihar, a fagyos eseték kezdék felemészteni a kis házikó teherbírását, nem volt más lehetőség, meg kellet próbálniuk legalább pár napra a városba költözni, hogy biztonságban tudhassák az apró fiúcskát és persze önmagukat is. A terv ugyan jó volt, de a gyenge szekér, amivel elindultak nem tartott ki túl sokáig.

Másnap reggel Bob O’Neil és Sarah gyalog indultak el a városba, hogy tűzifát szerezzenek, amíg az időjárás viszonylag visszafogottabban osztja a rosszat a földnek. Könnyen észrevették a ripityára tört szekeret az út szélén, az árokba borulva. Bob már indult is tovább, hiszen nem az ő dolguk, de Sarah éles füle, talán anyai ösztönei azonnal ráhangolódtak az alig hallható gyereksírásra.

-Van valaki a szekér alatt Bob!

Minden erejüket beleadták, hogy a romokat a viszontagságos időjárás mellett arrébb hordják. Az apró fiúcska sírt, halkan, mert erő már nem sok volt benne, de egy karcolás nélkül megúszta az egész balesetet, hiszen az anyja megvédte őt, a saját testével. A szüleinek esélyük sem volt, túlságosan nehéz volt a súly és túlságosan erős a vihar.

-El kell vinnünk, kérlek, itt meghal...

Így került hát Denzel az O’Neil családhoz. Sosem lehetett saját gyerekük, így hát nem csoda, ha befogadták az apróságot, akinek a neve kiderült a hímzett pólyáról. Egyetlen gond volt csak a szárnyak és a repkedés, ami nem igazán illett a képbe, hiszen sokan akadtak a városban, akik nem kedvelték a különleges fajokat. Szerencsére a fiúcska füle nem volt hegyes, ezt valami miatt nem örökölte az anyjától, a szárnyakat pedig néhány nap múlva egyszerűen levágták. Apró gyerek, nem fog emlékezni rá, hogy hiányzik valami, így gondolkodtak. A heg megmaradt, hiszen maga a csonk, a csontok növekedése...ezen nem lehetett változtatni. Legalább élt, vehetjük ezt is szerencsének.

-Anya, már megint viszket...nem lehetne valahogy teljesen eltüntetni? Annyira zavar.

-Nem kincsem, sajnos nagyon nagyot estél és az orvosok csak úgy tudták kezelni a sebet, hogy megmaradt a helye. Tudod, meséltem már a létrás incidensről.

Igen, ennyit tudott, amikor már nagyobb volt, elmesélték neki a szülei, hogyan esett le a létráról, épp a hátára. Még szerencse, hogy a gerince nem tört el, ahogy ők mondták. Mindettől függetlenül kellemes gyerekkora volt, a szülei szerették, Sarah mindennel elhalmozta, hiszen nem lehetett saját fia, Denzelt jobban szerette, mint két saját gyermeket. Afféle csodaként kezelte, hogy csak úgy rátaláltak, megmentették és felnevelhették. Bob persze jóval szigorúbb volt, de apai szeretetből és tanító szándékból tőle sem volt semmi hiány.

Teltek az évek, és tündér anya nyomán nem meglepő, hogy megjelentek a fiú mágikus képességei is. Nem volt ezzel gond, ugyanis a szülei is mágiahasználók révén alkalmazkodni tudtak a helyzethez, és apróbb trükköket már ekkor tanítottak neki. Valami mégis hiányzott, azt nagyon jól érezte, e miatt alakult ki nála egy furcsa szokás...elkezdett szerepeket felvenni.

Egészen fiatal volt, tíz éves körül, amikor először vitték el a szülei színházba és azonnal lenyűgözte a világ. Eljárt színjátszókörbe is, és ahogy egyre idősebb lett, mind gyakrabban fordult elő, hogy napokra benne maradt 1-1 szerepben. Igazából nem zavarta a szüleit, sőt Sarah nagyon is mókásnak gondolta a helyzetet.

Eljött az ideje, hogy megkapta a levelét a Roxfortból, nem igazán akart menni. Túl korainak érezte, megvoltak a maga barátai a városban, a társulat, amibe eljárt, egyszerűen nem akart elszakadni, pedig az apja nagyon erősködött. Sarah nyert, addig járt utána a dolgoknak, amíg kiderítette, hogy van más lehetőség. Bulgáriában akad egy iskola, ahova később is be lehet iratkozni, addig pedig egyszerűen megtanulhatja házilag az alapokat. Így történt hát, és az idő telt, halogatták a dolgot. Aztán tizennégy évesen beíratták a Nezabarba, ám egyelőre még úgy döntöttek marad afféle távoktatás mellett, így maradhat a társulattal és egyben a tanulmányait is elkezdheti rendesen. Végül aztán eljött a hatodik évfolyam, amiről már azt az infot kapták, hogy muszáj lenne élesben haladni a tananyaggal, mert olyannyira magas szintűek a mágiák, amiket a szülei nem ismernek, hogy elég jól megtudja őket tanulni. Nehéz szívvel vált el a családi békétől, a barátoktól és persze a társulattól, de valahogy mégis úgy érezte talán lesz értelme. Ott volt legbelül az a furcsa érzés, ami oly’ régóta gyötörte már, valami hiányzik, valami, amiről fogalma sincs, hogy micsoda. Nem tudhatta, hogy a repülésről van szó, a szárnyairól, amiktől megfosztották. A legegyszerűbbnek viszont azt gondolta, hogy jó lesz, ha szerepben marad. Egyrészt ez köti a régi életéhez is, másrészt pedig talán egy kis különcséggel könnyebben ismerkedhet, szerezhet barátokat, hiszen bizonyára lesz, aki majd felfigyel rá.

Sasha előtöri

Név: Sasha Lupinien

Faj: Ember (vérfarkas)

Előtörténet:

1989. április 20. megszokott nap volt, azt az apróságot leszámítva, hogy valamikor hajnaltájban csendült fel először a kis Sasha ordítása. Ekkor született meg Marsielle-től nem messze egy birtokon. Édesanyja Francoises Vontier, édesapja pedig az orosz származású Boris Lupinien. Érdekes páros voltak, rá lehet fogni, hogy a kapcsolat érdekházasság, ugyanis Borisnak egyszerűen kellett a papír, hogy az országban maradhasson, Fracoises-nak pedig jól jött a tehetős férj, ugyanis a férfi nem kis vagyonnal hagyta el Oroszországot. Azért ettől függetlenül nagyjából meg voltak, persze külön hálószoba és nem túl nagy családi idill, de azért a pici lány élete nem indult rosszul. Egyértelműen a dadájának köszönhette ezt, Agnes egyszerűen mindig kimentette a leányzót, ha a szülők veszekedtek, vagy egyszerűen csak vigyázott rá, hogy kimaradjon a kellemetlenebb jelenetekből és persze szép gyerekkort adott neki. Ahogy Sasha cseperedett egyre inkább érezte, hogy a család, amiben él nem igazán mondható igazinak, és kezdte egyre rosszabbul érezni magát, a dada jótettei ellenére is. Az anyja azt akarta, hogy igazi úrikisasszony legyen belőle, mindig egyenes hát, mindig választékos beszéd, és persze majd valami gazdag fiúhoz menjen hozzá, akit kinéztek neki. Az apja pedig kellőképpen vasmarokkal fogta, csak akkor lehetett igazán felszabadult, amikor nem volt otthon, és Agnes megengedte, hogy kedvére szaladhasson, játszhasson, amerre szeretne. Nem igazán voltak sokáig barátai, hiszen magántanártól tanult, egy úrikisasszonyt mégsem küldhetnek szimpla iskolába.

11 éves korában kezdtek megmutatkozni mágikus képességei, és persze ennek következtében még inkább önbizalom-hiányossá vált. A varázslás nem igazán az ő asztala és mivel amúgy is rémesen ügyetlen, így csak még több okot adott az apjának, hogy ha összetört egy drága vázát, akkor pofon legyen a vége. Hiába bizonygatta, hogy nem direkt volt, vagy hogy majd megpróbálja megjavítani, vagy...a zsebpénzéből kifizeti, egyik sem hatott. Minden ilyen jelenetnek egyszerűen sírás volt a vége, és ahogy nőtt egyre inkább dacosan vágyott el a helyről, ahol sosem volt elég jó. Több tartást, több óvatosságot, több figyelmet...mindig mindenből többet. Egy évvel később aztán bentlakásos iskolába küldték, afféle leányneveldébe. Rémesen utálatos hely volt, végképp mindent szabályszerűen és már a dadája sem volt ott, hogy segítsen és kicsit kibillentse a kellemetlen hétköznapokból. Szigor, egyenruha minden mennyiségben.

Tizenhárom évesen szökött meg először, mert egyszerűen elege lett, hiszen akárhogy próbált nem tudott változtatni az ügyetlenségén, és lássuk be nem kifejezetten képezett varázsló, hiába próbálta elsajátítani a pálcával varázslást, nem ment jól. Akkor kapta meg a legdurvább verést az apjától, konkrétan napokat töltött a gyengélkedőn az iskolában, azután, hogy Boris távozott. Ez mondjuk nem arra ösztökélte, hogy maradjon, korántsem. Amikor jobban lett, pár hét múlva megint lelépett a csoporttól, amikor a városban mentek persze párban, ahogy illik. Valamivel jobban kitervelte az egészet, vitt magával ételt és megtervezte, hogy merre lépjen le. Vonat stb. valami úton módon Bulgáriába keveredett el. Nem igazán javultak a dolgok, ugyanis egyedül volt, egy idő után a félretett pénz is elfogyott és már-már felmerült benne, hogy szégyenszemre hazamegy, amikor egy kedvesnek tűnő fickó szólította le Szófia egyik félreeső kis utcáján. Tény, hogy eltévedt, és az is, hogy már késő este volt, de elég naiv volt ahhoz már akkor is, hogy a fickóval tartson, aki azt mondta mutat neki egy helyet, ahol aludhat. Fáradtan és elcsigázottan ez elég jól hangzott.

Minden bizonnyal sejthető, hogy egy férfi mit is akart egy fáradt fiatal lánytól egy sötét utcán...nem kifejezetten beszélgetni. Miután egy sötétebb sikátorba vezette el, azért már kezdett gyanús lenni a helyzet, de nem volt lehetőség kihátrálni. Ügyetlenségének hála úszta meg talán ép bőrrel az egészet, bár alig emlékszik az egészre, mert nagyon beverte a fejét. A fickó már épp a sliccét kezdte el lehúzni, ő pedig csak riadtan hátrált, amikor a kukák közül valami nagy és még ijesztőbb vetődött elő. Erőteljes nyálcsorgatással, hangos üvöltéssel vetette rá magát a fickóra. Sasha egyszerűen befagyott a látottaktól, igen ennél még az a nyavalyás lánynevelde is sokkal jobb volt. Egyszerűen átkozta magát, hogy miért is jött el. Támadója ájultan kenődött neki a szemközti falnak, ő pedig csak állt, miközben a hangosan ziháló vérfarkas egyre közelebb került hozzá, még a lélegzetét is visszatartotta, hátha akkor hamarabb vége lesz az egésznek és túl lesz rajta. Szem becsuk, és már csak az ütést érezte, felsikoltott, ahogy az éles karmok belevájtak a vállába, aztán minden elsötétült. Hátraesett, be a kukák közé, már nem láthatta, amikor megjelent a kis utcában a vadász, aki elkapta a bestiát. Jó eséllyel nem szúrták ki hogy ott van, ami jó, hiszen bőven van rá esély, hogy ha rájönnek, hogy megkapta az átkot, akkor nem engedik el. Ki tudja mennyire voltak inkvizítor jellemek.

Majd fél nap eltelt, mire magához tért, a seb a vállán, kifejezetten nem volt jó állapotban. És még mindig baromi éhes volt, bár legalább aludt egy nagyot. Jó jelen állapotában ez annyira nem ért sokat. A legnagyobb szerencse, talán életében a legnagyobb nem sokkal később érte. Erősen szétcsúszva lépdelt a kis utcácskákon, épp egy pékség előtt elhaladva, ahonnan sötét hajú, magas férfi lépdelt ki. Elég nagy adag kenyérrel és péksütivel volt megrakva, mintha minimum egy Falkának vitte volna a reggelihez valót. A farkasgazda könnyedén megérezte a vérfarkas harapást, és nem volt kérdés, hogy a fiatal leányzót a szárnyai alá veszi, hiszen megtette ezt már sokakkal. Sasha elég gyenge volt ahhoz, hogy esze ágában se legyen ellenkezni, ha rosszakaró a fickó...akkor se tudott volna mit tenni ellene, szóval igazából már minden mindegy alapon ment vele. De nem lett baj, Peter és Ella és a Falka könnyen befogadták, ellátták a sebet, és egyszerűen segítettek neki átvészelni a kezdeti időszakot, az első teliholdtól iszonyatosan rettegett. De a kedves társaság miatt hamar elfogadta a sorsát. Megismerte Jeremy-t, Carlt, és kezdtek a dolgok jóra fordulni. Családja lett, olyan, amilyen soha nem volt, szerető, óvó család.

Tizennégy évesen került hát a Falkához, amikor is új élet kezdődött a számára. Azért persze itt is történt kellemetlen dolog, de nem olyan szintű, mint otthon, vagy az leányneveldében. Egyre jobban megismerte új családját, és fiatal kis fruskaként az ügyeletes szépfiú könnyedén elcsavarta a fejét. Carl remek srác volt, tizennyolc éves, tapasztaltabb, idősebb, rámenős, így aztán hamar belehabarodott. Sok időt töltöttek együtt, viszont Carl már elég régen volt a Falkával, egy egyre többször hangoztatta, hogy Peter már idős, és talán nem neki kellene az Alfának lennie, mert nem biztos, hogy megtudja védeni a Falkát. Hiába próbálta lebeszélni erről, egyik reggel arra ébredt, hogy a fiú már megtette a lépést. Kihívta Petert párviadalra. Simán veszített, hiszen a farkasgazda nagyon is erős, azért tudta mindig is védeni a családot. Carlnak távoznia kellett, de a megalázó vereség után amúgy sem maradt volna. Új családja és új szerelme között kellett választania, és hiába döntött végül úgy, hogy Carl-lal megy, elhagyja a Falkát, pár nap múlva arra ébredt, hogy a srác már elment. Valamikor éjszaka. Ella fogta vissza, hogy ne menjen utána, butaság lett volna, de hát lássuk be, fiatalság, bolondság.

Visszazökkent, pár hónap alatt elfelejtette a dolgot, aztán a Falkához került Emma, majd nem sokkal később Adam és Meld is. Kialakult egy egész jó kis baráti társaság, hiszen hasonló korúakként jól megvoltak egymással. Sok évet volt a Falkával, tényleg a legjobb dolog az életében, hogy sikerült hozzájuk keverednie, és még az sem zavarja már egyáltalán, hogy vérfarkas. Petert ténylegesen az apjának tekinti, Ellát pedig afféle anyuka, nővérpótléknak, akikkel mindent meg lehet beszélni.

Aztán Jeremy a Nezába vágyott, így hát ő is jött, és szépen sorban elindulva a lánc, a többiek is. A történet persze nem akad meg itt, bonyolult szerelmi szálak zavarnak be, no meg az ellenséges Falka, vagy ki tudja kicsoda is előkerült, de...mégse lehetne szebb az élet jelenleg. Mindentől függetlenül boldog, van szerető családja, és még szerelme is.

Elijah előtöri

Név: Elijah West Price
Faj: Fél-démon (szemszín: vörös)

Előtörténet:
Sötét, sűrű éjszaka volt, amikor a kellemetlen kisugárzású férfi az angol kisvárosba érkezett. Nem maradt sokat, néhány napot csupán, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a maga sármjával, hiába volt az oly’ negatív, magába bolondítsa a Fogadós lányát. Clementina talán épp azért vágyakozott a sötét alak után, mert az élete rémesen unalmas és semmitmondó volt itt. Ám csak keserűséget szült a röpke légyott, amiután az ismeretlen hamar távozott is a városból. Nem lehet tudni, hogy eleve csupán azért érkezett, hogy egy fiatal, érintetlen lányt csábítson el, vagy az egész véletlen volt és talán a saját érzései miatt menekült el oly’ hamar. Egy azonban biztos, hogy a különös éjszaka után kilenc hónappal Clementina aprócska fiúnak adott életet. A család nevét kapta meg, hiszen az apjáról szinte semmit sem tudtak, még a neve sem volt biztos, hogy igaz, Blazar néven mutatkozott be, egyszerűen valamiféle külföldi alaknak gondolták. Elijah West Price élete már a születése pillanatában megpecsételődött, hiába volt csendes baba, hiába nevetett sokat már pár hónaposan, az a körülmény, ami a születéséhez hozzájárult sosem múló nyomot hagyott az anyjában. Arról az apró tényről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, hogy ugyan kék szemmel született, mint a legtöbben, ám másfél éves korára teljes mértékben megállapodott a szeme színe vörösben.
Sok sírás, kellemetlen félelem övezte innentől az aprócska fiú útját. Éjfekete haja, bőrének kissé sötétebb színe és vonzódása a tűzhöz idővel egyre jobban megalapozta a család gyanúját, bizony az apja nem volt ember, nem lehetett ember. Vallásos családként természetesen paphoz is elvitték, de a sötétséget nem tudta kiűzni belőle senki, hiszen olyan mélyen volt benne...legalábbis persze szerintük, hogy képtelenség lett volna. Hiába próbált beilleszkedni, hiába volt csak 5 éves, amikor felgyújtotta a pajtát és hiába volt az egész teljesen véletlen...
Annyi biztos, ami megmaradt és élénken él az emlékei között a mai napig is, hogy Londonba utazott az anyjával, aki csak annyit mondott, hogy várja meg a bolt előtt...de sosem jött ki, sosem került elő többet. Kicsi volt, így hát nem csoda, ha fogalma sem volt róla, hogyan keveredjen haza, és az sem meglepő, ha a legtöbben tartottak tőle, ha csak meglátták. Éjfekete haj, vérvörös szemek, melyekbe hamar keserűség és harag gyűlt.
Gyorsan rá kellett jönnie, hogy a világ cseppet sem kellemes hely, habár előtte sem volt igazán az, de így egyedül még annyira sem. A félelem, ami az útját övezte cseppet sem volt kellemes, de aztán valahogy mindig megúszott mindent. Fene tudja hogy, sosem foglalkozott ezzel. Annyi biztos, hogy gyorsan felnőtt, kénytelen volt, amikor először lopott azért, mert már iszonyatosan éhes volt, sok minden megváltozott. Az utcán töltött idő, azok az évek, amíg sanyarú sors kísérte végig nagyon mély nyomot hagytak benne. Idővel aztán, amikor már előjöttek mágikus képességei és nem csak fajából adódó negatív előnyei határozták meg, egyre inkább belejött abba, hogyan csaljon, hogyan érje el, amit akar, hogyan tévesszen meg másokat. Igazi illuzionista lett, szórakoztató bűvész, aki az előadás végére megszerezte azt, ami kellett a túléléshez. Ennek persze megvoltak a maga következményei, hamar megtudta milyen az, amikor igazán helyben hagyják az embert, a mai napig is tele van sebekkel, amiket nem akart eltüntetni véglegesen, csak illúziókkal rejteni, emlékezni akar mindig arra, hogy mennyire kegyetlen a sors és az ember.
Aztán eljött az ideje annak is, hogy végleg el kelljen hagynia Angliát, túl sok volt már a rovásán. Igazából nem volt kifejezetten könnyes a búcsú, hiszen mi volt az, amitől el kellett szakadnia? Magány, kegyetlenség? Nem, egyik sem hiányzott később sem. Útja és talán a sors, vagy valami különös erő volt, amit aztán valami úton módon a Fellah Akadémiára sorolta. A mágia, amit használt csak az volt, amit ellesett itt-ott, és valamennyire meg volt benne a késztetés, hogy igenis talán jobban kiművelje magát. Sokat kószált, így esett meg az is, amikor egy Faradras nevű fickót próbált meg kizsebelni. Maga sem tudja már, hogy milyen város lehetett, annyi biztos, hogy valamiféle arab nyelvterület. Bár ez utóbbi sosem zavarta, ennyi előnye van annak, ha az ember az, ami, vagyis hát nem teljesen ember, gond nélkül megértette miket beszélnek. Furcsa módon viszont, amikor elkapták ez a fickó nem árulta el, nem adta a hatóság kezére, azt ajánlotta fel, hogy egyszerűen a bűnét ledolgozhatja és ha aztán úgy dönt, akár az iskolában is maradhat...tanulni.
Lássuk be, kezdetben a kényszer miatt egyáltalán nem füllött a foga az egészhez, aztán idővel, mégis csak kezdte vonzani a hely. Amikor aztán letelt az a pár hónap, amíg figyelte a diákokat, akik tanultak, akik szórakoztak, akik jól érezték magukat, a 14 éves Elijah is elkezdett sóvárogni ez után. Így aztán végül maradt, bár nagy barátságokat nem épített ki, de mégis akadt néhány olyan valaki, aki mogorva stílusa ellenére is elfogadta és elviselte így. Furcsa volt persze sokáig, hogy Faradras kiállt mellette, pedig lássuk be ezekben az időkben is tett sok mindent, amit nem kellett volna, akadt olyan eset is, amikor ő hagyott helyben valakit és persze fordítva is megtörtént. Nem egyszer lépett le napokra, hogy a környező városokban szórakozzon a maga módján, amikor pedig egyre idősebb lett, elkezdett vágyakozni a női érintés után, persze a maga módján élte ki ezt is, piroslámpás házakban.
Az Akadémia pusztulását azért ő is nehezen viselte, bár lássuk be sosem volt az a valaki, aki kimutatta az érzéseit, vagy akinek egyáltalán voltak. Persze voltak, csak elég mélyen és eléggé elnyomva, és ne nagyon lássa senki.
A Nezabarba kerülést ennek hála ő viselte a legjobban, hiszen a legtöbben a mai napig is vágynak vissza, neki pedig igazából nem a hely számít. No és persze olyan iszonyatos csalódás volt Faradras árulása, hogy talán senkit sem érintett az egész olyan mélyen, mint őt. Újabb arculcsapás az élettől, de már annyira a sokadik, hogy szinte alig érezte meg, persze ez látszik kívülről. Az itt töltött idő alatt aztán megint kicsit fordult vele a világ. Önként vállalta, persze Lirian kedvéért, és mert valahol mélyen azért nem velejéig gonosz ő, hogy elmegy segíteni az iskolának megint. Kicsit még azért a mai napig is frusztrálja a jelenet, amiben Flame az életét adta volna érte. Nem tud az egész felett napirendre térni.
Idővel saját házat szerzett, persze olcsón, kéz alatt, és a legkellemetlenebb környékén Nellondnak. És persze továbbra sem hagyott fel a piroslámpás házak gyakori látogatásával, már itt alakult ki az az olthatatlan vágya, amit a vámpír harapás után érzett. Mondhatjuk azt, hogy ez már afféle függőség. E miatt aztán egyre többet járt Esmeraldához, no meg hát lássuk be 20 éves lassacskán férfiemberről van szó, akinek akadnak szükségletei.
Aztán jött az újabb afféle érzelmi hideg zuhany, a furcsa ismeretség, amit itt alakult ki az iskolában, Thalia felé. A mai napig nem érti sokszor, hogy a vámpír lány mit is kedvel rajta, talán épp a sötét aura vonzza, vagy a kihívás, amit a burok lefejtése jelent, ami körülötte van. Ám bármelyikről is van szó, mégis idővel, nem egy vita és heves érzelmi kitörés után jelenleg együtt vannak. A lány vámpír is, nő is, így hát úgy fest egyelőre az, amire szükség van Thaliában meg van, aztán majd kiderül, hogy meddig bírják azt, hogy nyúzzák egymást, hiszen mindketten erőteljes jellemek, akik igen nehezen engednek a másiknak.